Összeomló maffiabirodalmak

A kilencvenes évek elején a kis senkik zsebébe dõlt az illegális, adózás nélküli, bûncselekmények révén megszerzett pénz. A törvények által megtámogatott égbekiáltó törvénytelenségek a maffia gazdagodásához vezettek. Lent is, meg fent is. Írni, olvasni alig tudó juhászbojtárok lettek az „Aranyháromszög” új „magyar” nábobjai. Dõltek a milliárdok, épültek a csodapaloták, egyházi rezidenciák cseréltek, félkézrõl gazdát. Birodalmak épültek ki. Vámosok, rendõrök, szõkített olajat felhasználó termelõszövetkezeti vörösbárók kötöttek véd- és dacszövetséget a „rendszerváltókkal”. Az országkifosztás fölött országgyûlési képviselõk, miniszterek, miniszterelnökök, gyakran köztársasági elnökök, bírók és ügyészek hunytak szemet. Össznépi rablás volt ez a javából. Legalább másfélezer milliárd forint vándorolt zsebbõl zsebbe, kétkezi szõkítõtõl jellemtelen „elit”-tagig. Pesti puccos dámák páváskodtak az elorzott kastélyokban, miközben hatalmat bitorló hitveseik körvadászatokat rendeztek, s közben dõlt a lé, alkohol és pénz formájában. A prostikorszak virágkorát élte. A több százmillió forintért épült örömtanyák állandó „fogva tartottjai”, az élvezet rabszolgái, a politikusoknak álcázott, rendszerváltóknak hazudott senkik kiszolgálói és kiszolgáltatottjai lettek. A pincébe szanaszét szórt milliárdokat az egerek rágták apróra, amit aztán dörzsölt és éhesszájú bankvezérek tisztára mostak, 10-20 százalékos jutalékot kikövetelve maguknak. Tarifája volt a tiszta pénznek, az elárult, szerelemnek nevezett gyönyörszerzésnek, férj a feleségét ajándékozta, sok-sok éjszakára, fizettség gyanánt, a bizalom jelzéseként a neki biztos pénzt termelõ olajos inasnak. Meglett férfiak szerették el egymás hitveseit, férfi a férfitárásának, nõ a nõnek vallott- a nekünk mindent szabad bódultságban- örök szerelmet, miközben az ország szellemi, politikai „központjába”, a melldöngetõ „elit” gazdagodására helikoptereken, száguldó luxus autócsodákon, diplomata táskákat megtömve, milliárdok és milliárdok érkeztek. Virágzott az olajbiznisz. Az „Aranyháromszögben” engedélyezett volt a bûn, mert a „rendszerváltó” Kádár-katonák, az akkor és késõbb, meg a ma uralkodók érdekei így kívánták. Még ölni is lehetett, az emberélet, ebben a mélységekig lealacsonyodott erkölcsi fertõben egy lyukas garast sem ért. 1998. október 25-én látták például utoljára élve Nógrádi Józsefet, aki persze korántsem volt a becsületesség mintaképe, szõkített olajat õ is rendesen. Aztán elszámolási vitába keveredett az érsekhalmi, korábban keceli Flaisz Ferenccel, a környék „Kakasával”. Flaisz a nevelõapját, Litauszki Istvánt kérte meg, hozza be a kastélyba a renitens, az omerta, a hallgatás törvényét, parancsát megszegni szándékozó Nógrádit.
Litauszki meg is állt kocsijával az idõsebb Nógrádi mellett az úton, beinvitálta õt az autóba, s a kért helyszínre szállította. A kastélyban ettek, ittak, Nógrádi sem volt kivétel (ezt a holttest kalandos megkerülése után állapították meg a szakemberek), majd, amikor napokkal késõbb sem került elõ Nógrádi, Litauszki megkérdezte a fõnököt, hogy ugyan merre lehet, az olajos vállalkozó, ahogy ma hívják õket, aki azt válaszolta, már régen hazament. Amikor a pirtói kútban, 2001. augusztus 21-én megtalálták a holttestét, megállapították, fejbe lõtték õt, a golyó hátulról, a fejénél balról indult el, s a halántékánál, a jobb oldalon jött ki. Dulakodásnak nyoma sem volt, a bõrön horzsolást, vagy szorítás nyomait nem találtak. A körme alatt sem volt semmilyen idegen szövetdarab sem. Ebbõl csak arra lehet következtetni, hogy a nagy eszem- iszom után elbóbiskolhatott a szerencsétlen, s így történhetett a kivégzése. Ezt, volt olyan szakember, aki szóban megerõsítette a családnak, de a börtönben, már hat éve, mint gyanúsított, a fiatalabb Nógrádi, az Ádám ül. Most éppen Vácott, ahová titokban szállították, s aki testvérének, Zsoltnak elmondta, hogy amióta megjelenik ez az olajszõkítõkrõl szóló sorozatot, kéz- és lábbilincsben mehet még a napi egy órás sétájára is. A társadalomra veszélyesnek minõsítik õt és testvérét is az ottani hivatalosságok. Közben még annyi történt, hogy 1999. márciusában Litauszkit és Flaisz Ferencet hazugságvizsgálóval kívánták meghallgatni, tudnak-e valamit Nógrádi Józsefrõl. Litauszki a hírre szívinfarktust kapott, így, az igazságosztó gépet elkerülte, de Flaisz is beteget jelentett. A poligráfos vizsgálatra így tehát nem került sor.
Ezután persze Litauszki is veszélyessé vált, aki Kecskeméten, a kórház pszihiátriáján, a mellékhelyiségben, 1999. december 6-án lett „öngyilkos”, hangtompítós pisztollyal. Ezt megelõzõen, 2001. szeptember 18-án került sor arra a tárgyalásra, ahol az olajszõkítõ Nógrádi Zsoltot hívta perbe Pintér Sándor akkori belügyminiszter, Boross Péter volt tárca nélküli miniszter, belügyminiszter, miniszterelnök, 1998-tól Orbán Viktor miniszterelnök egyik fõtanácsadója, Lezsák Sándor, a lakiteleki „kõszikla”, Kámzsa testi-lelki jó barátja. Nógrádi bûne volt, hogy a Pallag- féle olajbizottsági ülés egyikén ezeket az urakat kapcsolatba hozta az olajszõkítéssel. Elmondta róluk, hogy õ maga számolta le nevezetteknek a szõkítõk pénzjuttatását. Ezen a bírósági tárgyaláson Pintéréknek- akik tagadták a Nógrádi által elmondottaknak- lett igazuk. Tehát a Nógrádi által mondottak- a bíróság szerint- valótlanok. S történt mindez a rendszerváltozás bûvöletében. Mert ezeket a folyamatokat is rendszerváltozásnak nevezzük.
Meg azt is, amirõl, a Kádár-rezsim egyik szakszervezeti alvezére, a megalakult MSZP ügyvezetõ alelnöke, Horn Gyula akkori palotapincsije, a FIDESZ jelenlegi üdvöskéje, Csintalan Sándor mesélt egy még nyilvánosságra nem került egy órás videofelvételen. Csintalan úgy nyilatkozott, hogy õ soha nem olajozott, aki az MSZP olajozási ügyleteirõl akar hallani, forduljon Horn Gyulához, tõle mindent megtudhat, mivel õ olajozott. Az persze kérdés, ha õ nem olajozott, honnan tudja, hogy Horn viszont igen. Jól tudja persze
Kóbor-kutya Csintalan, hogy Horn Gyulához, a családtagjain és Gyurcsány nevû bajtársán kívül senki sem mehet közel. Sõt, az is szinte biztos, hogy Horn sohasem szólal már meg ebben az ügyben (sem). Azt viszont egyáltalán nem tagadta, hogy az olajszõkítés csúcspontján nem járt a Vám-és Pénzügyõrség Országos Központjában. Ott, ahol a külföldrõl beérkezett olajszállítmányok vámolási helyszíneirõl döntöttek. Elismerte tehát Csintalan, hogy sûrûn megfordult a vámközpontban, de õ úgy emlékezik, hogy azért, mert 1995-ben nagy mennyiségû dollárral a birtokában utazott ki külföldre, s visszafelé jövet, a kivitt dollármennyiségnek a többszöröse volt nála.
Ez persze számtalan kérdést vet fel. Mi volt ez az ügylet? Magánakció, vagy pártmegbízatás? Felvetõdött-e ez ügyben bármiféle bûncselekmény gyanúja? Ha igen, kapott –e büntetést Csintalan? Ha nem, miért nem? Mennyi lehetett a kivitt összeg? 100 ezer dollár? És mennyi a visszahozott? Ötszázezer, ugyancsak dollárban? Vagy kevesebb, esetleg több? Miért vitte külföldre az általa említett nagy mennyiségû dollárt? Hogy lett belõle külföldön még több? Talán kaszinóban sokszorozta meg? Mi lett a behozott pénzzel? Elkobozták tõle, mint ahogy bármely más földi halandóval megtették volna? Vagy esetleg ezt is meg lehetett oldani úgy, mint a Siófokon lefoglalt olajjal tele tartályvagonok esetében történt, Csintalanhoz köthetõen, hogy csak azt kellett kijelenteni, közölni telefonon a vámparancsnokokkal, hogy az a PÁRT olaja? Most meg úgy szólhatott a bûvös jelszó, hogy ez a PÁRT több százezer dollárja?
Csintalan egyébként nem érti, hogy miért is szólunk most már hetek óta az olajozásról, s a szinte állami magaslatokra emelkedett korrupcióról, hiszen 1989-ben megegyeztek egymással a pártok, hogy a külvilág számára, jól láthatóan egymásnak esnek majd. Szorongatják egymás torkát, ez kell a plebsnek, gondolták. A felszín alatt azonban, folytatódott a titkos megállapodás, a köznép tudta nélkül, minden párt, a saját embereivel, s a saját módszereivel fosztogathatja az államkincstárt, feltöltheti, tetszése szerinti mennyiségben a pártkasszát. S ezt egyik párt sem fogja soha a másik szemére vetni. Az államkincstár egyébként sem sír- tette még hozzá ez a jellemóriás. Azaz, ha az államkincstárt fosztogatják, annak nem a nép issza meg az levét, hiszen megmaradhat az a kicsinyke magánvagyona. Ahhoz nem nyúlnak. Nagylelkûen cselekednek.
Nem is nyúltak hozzá. Közvetlenül nem. Csak a vámolatlan olajimporttal, meg az olajszõkítéssel, mai áron eltûnt a költségvetésbõl másfélezer milliárd forint. De leltározzunk tovább: anélkül, hogy tudták volna, hogy mekkora a nemzeti vagyon, amit csak lehetett, bagóért eladtak. Még a stratégiai fontosságú ágazatokkal sem törõdtek. Eladták az elektromos energia rendszerünket, egy titkos kormányhatározat részeként, Antall miniszterelnöksége idején, az antalli örökség legnagyobb dicsõségére, az élelmiszerfeldolgozó iparunkat, olaszoknak, osztrákoknak és németeknek. Akik aztán, a filléres vételi összegek kifizetésére magyarországi banki kölcsönöket vettek fel, amit késõbb nem fizettek vissza. Késõbb aztán a banki- és adóskonszolidációra is elköltöttek 5 ezermilliárd forintot. Majd a mi zsebünkbõl rendbe tett bankokat, ugyancsak ajándékáron tovább adták a külföldnek. A feldolgozó iparunkat meg tönkre tették, hogy az idegenek még nagyobb, és még kiszolgáltatottabb hazai piachoz jussanak. A szolgáltatásunk is idegen kézbe került, az általunk, a mi pénzünkbõl épült vízvezeték-, központi fûtés és csatornarendszerünk is külföldi kézbe került. A szolgáltatási ár pedig túllépte még a szégyenküszöböt is, a haszon pedig külföldre került, sok bõrt lehúztak rólunk, s ez mind-mind bennünket szegényített.
Nem sír az államkincstár, Csintalan úr? Hiszen az államkincstár is a mienk. S amit onnan elloptak az is miénk volt, bennünket boldogíthatott volna. Ehelyett, mert önök arcátlanul raboltak a pártjaik javára, egyre üresebb lett az államkincstár, folyamatosan nõtt a külsõ- és belsõ államadósság. Hogy az államcsõdöt elkerüljék, úgy tettek, mint legfõbb tanítójuk, Kádár, egyre csak húzták össze rajtunk a nadrágszíjat. Bokros-csomag, kohnvergencia- program, reform (azaz kizsigerelés), reform hátán. Ez is a mi kontónkra történt. Meg a külföldi államadósság, az 1989-es 20 milliárd dollárról, legalább 90 milliárdra növelése.
Így lettek önök, rendszerváltó hõsök, sokszoros milliárdosok. Ne mondják nekem, hogy ez valótlanság, hiszen tudom, a lopott holmit még mindegyikük nem vette elõ. Meg aztán, a hatalmas vagyonuk jelentõs része- akár pénzben, akár egyéb javakban- nem is Magyarországon van. Majd, ha elhullanak a tanúk, akkor jön el az önök, s agyon dédelgetett gyermekeik ideje. A lopott holmit akkor veszik majd elõ, akkor kerül minden az asztal fölé. Ez is a megállapodásuk része. Nem szégyellik magukat? A hazai középosztály is a szegénységi szintre süllyedt, több mint kilencmilliónyian azért kellünk csak, hogy önök, néhány gátlástalan „rendszerváltó”, mérhetetlenül gazdagok legyenek. Az államkincstár nem sír! Ha létezik cinikus kijelentés, akkor ez azok közül is a legcinikusabb. S ezt közösen cselekedték, áljobb- és álbaloldal együttesen. Amit önök tettek, azt minden tisztességes helyen hazaárulásnak nevezik. Önök meg, szégyentelenül, elitnek hívatják magukat. Bizonyára tagjai is az elitnek. A tolvajok elit csapatának. Erre aztán lehet büszkének lenni. Mindannyiuknak. Olajszõkítõknek, lányfuttatóknak, drogkereskedõknek, államkincstár kirablóinak. Szép kis társaság. Mutogatni valók. De mi is, hogy mindezt szó nélkül tûrtük és tûrjük.
Nem tudom, Csintalan úr! Ön meg tudja-e fejteni a következõ rejtélyt. Azt a levelet, amelyet elektronikus úton kaptam a minap, s a következõkrõl szól: „Tisztelt. Lakatos Úr!
Rendszeres olvasója vagyok a honlapnak, ezért írok Önnek. Az idén tavasszal felgyújtották a Rudas fürdõ melletti Romkert disco-t. A tûzben meghalt egy biztonsági õr. A feltételezett gyújtogatókról csak annyit lehetett megtudni, hogy talán rivális taxisok lehettek? Majd nagyon nagy csönd lett az ügy körül, és ez tart a mai napig. Figyelmesen olvasva a bulvárban megjelent híreket, megtudható volt, hogy a Romkert disco üzemeltetõje akkor egy Secret Angel nevû Kft volt, a nyilatkozó vezetõt Szûcs Attilának hívták. Talán a véletlen mûve, hogy a 90-es évek végén a Szépvölgyi úti disco neve Secret Night Club volt, ez az a mûintézet, amelyre vállról indított rakétát lõttek. A tulaj neve Szûcs Attila volt. Ismétlem, lehet, hogy minden név egybeesés lehet a véletlen mûve. Ha nem, akkor raktározza ezt el az egyéb infói közé, lehet, hogy jó lesz valamire, valamikor.”
Hát, most jó lenne tudni, hogy az érsekhalmi kakas, Flaisz Ferenc fogadott fiáról van-e szó? Olajszõkítõ apa olajszõkítõ nevelésérõl. Arról a Flaiszról beszélek, akirõl az a hír járja, hogy lassan már menekül Érsekhalmáról, mivel az utóbbi években nem fizetett senkinek és így legalább százmilliós tartozása van. Hiába, így múlik el a világ dicsõsége. Az Aranyháromszög egykori korlátlan ura és koronázatlan királya „filléres” gondokkal küzd. (No, nem kell szó szerint venni.) Az egykori milliárdosnak már rongyos százmilliókra sem futja. Végrehajtók járják az egykor világhírû gazdaságot, a csepegtetõ öntözési rendszerrel mûködõ almást, amelyet még a Magyar Népköztársaság korszerûsíttetett, 1970 és 1980 között, több milliárd forintért. Teljes a zûrzavar a keresztapáknál. Az egykori tettestársak, az egykoron milliárdokért parolázó „elit” tagok feléjük sem néznek. Nincs már mentõöv sem. Akit az APEH fülön csíp, az fizethet. Akit a rendõrség elkap, csücsülhet. Megbomlott az egység. Már csak a lenyúlások vannak, az erõsebb elveszi a gyengébb, balkézrõl szerzett vagyonát. A maffiamódszerekkel megszerzett gazdaság szétzilált. Flaisz üzlettársa, a császártöltési keresztapa, Hegyi Zoltán is lelécelt. Flaisz teljesen egyedül maradt, a korábban Nógrádi Zsoltnak kegyesen átengedett feleségével. Az egykoron lojális keresztapák mind eltûntek. A birtok romjain csupán néhány, Romániából érkezett feketemunkás lézeng. Már a gázcsapot is elzárta elõlük Flaisz, nincs összkomfort, nincs gázfûtés. Aki fázik, hasogasson fát, ami így kétszer melegít. Egyszer az aprításnál, másodszor tüzeléskor. Kakas már a régi üzlettársaival is összeveszett. Közülük az egyik, Sasvári Károly, 1993-ban, a Flaisz- Kakastól kapott egymillió márkáért megvásárolta a Hey-Ho üdítõt gyártó ELMA RT.-t, amely a Flaisz birtok, az almás közvetlen közelében van. Kakas úr úgy tervezte, Sasvári úgysem tud majd fizetni, s a feldolgozó is az övé lesz. Ám Sasvári jól gazdálkodott, a haszonból visszafizette a tartozását, függetlenedett Flaisztól. Igaz, ehhez jó ajánlólevél volt, hogy a „rendszerváltozás” elõtt Sasvári volt ennek az üzemnek a vezetõje, s így, a privatizálásakor elsõbbséget élvezett. Az önállósodott Sasvári aztán már nem vette át drágán és feketén Flaisz almáját, a léalmának való a nyakán maradt. Ebbõl keveredett aztán a Tonhauser ügy. Az ezredes ugyanis rájött, hogy Flaisz, az ELMA RT.-nek halottak nevén adta el az almáját. Akkor ugyanis minden termelõ egymillió forintig adómentességet kapott (ma ez az összeg három millió), s ezt zsebelte be, illetéktelenül, az elhunytak neveit felhasználva az „olajvállalkozó”. Lett is belõle
- mint már korábban írtam- ribillió. A másik volt üzlettárssal is áll a bál, akinek szintén kölcsönnel segített Flaisz, amikor Déry farm néven egy 600 állatból álló tehenészeti telepet vásárolt meg. Ám ez az üzlet is sikeres lett, az üzlettárs visszaadta a kölcsönbe kapott pénzt, s így megszûnt a függõségi viszonya. Flaisz azonban még mindig birtokon belül érzi magát, ingyen hordja a teleprõl, a már visszafizetett kölcsön fejében, a tejet, a tehén- és borjúhúst. Ám a tulajdonos, Sztankov Tibor keresztapa unja már, hogy az egyszeri segítségért még mindig hálásnak kell lennie. A húr lassan-lassan elpattan.
Amíg jól ment az olajszõkítõknek, a jó felsõbb kapcsolatok révén jól ment Érsekhalmának is. A pénz elfogyott, a lejmoló vendégek meg elmaradtak. S elmaradt a zsebünkbõl kiszedett, Érsekhalmának juttatott állami támogatás is. A település pusztul, szegényedik, s a „munka” eltûnésével nem foglalkoztathatók az ott lakók sem. Az öregek lassan kihalnak, a fiatalok meg, távlatok híján elköltöznek Érsekhalmáról.
Kakas is elfutott már onnan, egészen Kecskemétig szaladt, ahol megvásárolta a Mágnás pincét, és a környezõ telkeket, hogy a megyei hatalmasságok közelében lehessen. Ezek a kiválóságok aztán alaposan pumpolják szegény farktolla vesztett Kakast. Sokba kerül az ottani ingyen dínom-dánom. Flaisz azonban reménykedik, ez a kiadás is megtérül, cserében védelmet nyújtanak majd neki ezek a helyi hatalmasságok. Pedig neki már igazi védettsége van, 50 millió forintért vette meg azt a hivatalos papírt, amelyen egy azóta már meghalt pszihiáter igazolta, hogy beszûkült tudatú a mi Kakasunk. Így úszta meg az olajcsempészésért kapott börtönt. Pedig 22 hónapos büntetést róttak ki rá. Csak azt nem értem, ilyen papír birtokában, beszûkült elmeállapottal, hogyan alapíthat és mûködtethet valaki vállalkozást, és hogyan ülhet egy új BMV 740-es luxuscsoda volánja mögé. A beszûkült elmeállapot, ebben az esetben nem kizáró ok?
Vlaszák Lajos számára is elérkezett a vég, 14 millió literes fekete olajüzletért öt év börtönbüntetést kapott. S mivel az újságok elég sokat cikkeztek róla, úgy néz ki, nincs menekvés, be kell rukkolni az áristomba. Vlaszák most, hogy az APEH nehogy lecsapjon rája, egymillió euróért árulja a matkópusztai repülõterét, miközben elmeorvosi papír után rohangál. Az utóbbi idõben ez a mentsvár és a divat a keresztapáknál. Amikor azonban javában folyt a szõkítés, egyik sem volt beszûkült tudatállapotú. Nem érdekes?
A lajosmizsei illetõségû olajos keresztapa, Kapuvári Zoltán csillaga is leáldozóban van. Még 2004-ben, ittasan és gyorsan kocsit hajtva, összeütközött egy másik autóval. A vétlen kocsiban ülõk közül az anya és leánya meghalt, a sógornõ pedig egy életre rokkant lett. Ám az egyenruhás bajtársak ekkor még segítségére siettek a nekik gyakran „énekelõ”, ittas keresztapának. A levett vérébe inzulint kevertek és így a bíró nem tudta bizonyítani az ittasságot, nem tudta õt ezért elmeszelni. Így, gondatlan vezetésért kapott két és fél évet a kecskeméti bíróságon. Mondta is a bíró, hogy a húsz éves prakszisában, ezzel az inzulinos trükkel még nem találkozott. Ja, hogy el ne feledjem. Kapuvári is, mint annyian az aljából, a kecskeméti „görény” embere volt.
Vass Géza jakabszállási repülõtér tulajdonos is erõsen elgondolkodott élete folyásán. Nehogy az APEH rátegye a kezét vagyonára, egymillió euróért árulja a repterét.
A keceli Pintér Józsefet, Göncz Árpád egykori kegyeltjét, a cikksorozat megkezdése óta, elzavarták a helyi tûzoltó szövetség élérõl, s veszélyben- rossz híre miatt- a paksi atomerõmûvel kialakult jó kapcsolata is. Pedig jó üzlet volt ez a Paks, hiszen, ha az atomerõmû egymilliárdos munkát rendelt meg, ki lehetett állítani a számlát kétmilliárdról is. A különbözet- az egymilliárd- az MSZP-s körökhöz került. Azért ne temessük Pintért, mármint a kecelit, hiszen Csaba nevû fia, ott helyben, 500 milliós bioházat épít.
Nehéz idõk járnak az akasztói Stadlerre is, bár a pártatlan Szólás szabadsága címû tévé mûsorban, talán, hogy a renoméján javítson, a teljesen pártatlan Gyõrffy Miklós sztárriporter egészen a jól menõ, becsületes vállalkozói szintig emelte fel õt, miközben az országos üzlethálózatából már csak három mûködik. A többinél faképnél hagyták õt az alkalmazottak, mivel tudatosult bennük, hogy egy valamikori olajos volt a gazdájuk.
Az a hír járja, hogy Medgyessy Péter egykori miniszterelnöknek, a KGB elleni harc egyszemélyes hõsének barátját, a soltvadkerti Schiszler Pétert is fülön csípte az APEH. Állítólag, négyszázmilliós, hamis számlás sara van az egykori olajszõkítõnek és borpancsolónak.
Soltvadkerten, a helyi rendõrõrsön- cikkünk nyomán- lázadás tört ki. Fellázadtak a rendõrök, amikor megtudták, hogy a közelmúltban, vállalkozóktól kapott csodaautó és csodamotor is fekete pénzekbõl került, ajándékként hozzájuk, a keresztapák által támogatott rendõrségi alapítvány révén. A fõnök, a lázadás csendesítésére azt mondta, tudták, hogy a keresztapák pénzébõl vett jármûvek birtokosai, de manapság csak a bûnözõknek van pénzük. Csak a gengszterektõl lehet pénzt kicsikarni, hiszen aki tisztességes, annak nincs pénze, vagy, ha van is, nem ad támogatást.
Kóczián József csomádi szeméthegy tulajdonos is retteg, nehogy a környezetvédelmi miniszter komolyan vegye a dolgát, s elolvassa a múlt héten az elrettentõ tevékenységérõl szóló cikkünket, mert akkor lõttek a hárommilliárdos vagyonnak, meg a fia által mutyiban mûködtetett színesfém felvásárló telepnek.
A kecskeméti Birizdó úr, Mercedesz kereskedõ „hõsi” múltját is szóba hoztuk sorozatunkban. Azóta a német illetékes elvette tõle a hivatalos Mercedesz kereskedõi jogot, s átadta azt a Hovány Mercedesz kereskedésnek.
Nagy a csönd a kunszentmiklósi Németh László körül, aki még a „rendszerváltás” békebeli korszakában olajos fõnök volt, s õ osztotta el, hogy mennyi olcsó olajat kapjanak a fuvarozók, s mennyit a mezõgazdasági vállalkozók. 25 darabos kamion flottájával õ volt a beszállító, majd amikor ez az üzlet lecsengett, terményfuvarozásra állt át. Mivel azonban hamisított üzemanyagot használt és forgalmazott, nem meglepetés, hogy pár hónapja, egy rutin vámos ellenõrzéskor lebukott. A vámosok 50 ezer liter olajat foglaltak le, s lefoglalták az autók többségét is. A csönd azonban azért van, mert Németh Lászlón keresztül a célkeresztbe került, mint felhasználó, több száz mezõgazdasági vállalkozó is. Azt meg nem akarják, hogy õk is megbukjanak.
A kétmilliárdos vagyonú, szabadszállási olajvállakozó, Rózsa Sándor meg a közelmúltban eltûnt. A helyi patak partján horgászott, a víz nem volt mély, ennek ellenére szõrén- szálán tûnt el. Nyoma veszett.
Bács- Kiskun megyében egyébként nagyon felbátorodtak egyesek, mivel látják a hatóság erõtlenségét. Egymást érik a fosztogatások, a lopások, a rablások, a zsarolások. Beindultak a leszámolások, sok esetben a sértettek be sem jelentik a bûncselekményeket, mert már nem bíznak a hivatalosságokban.
Már a szüret sem a régi a megyében. A soltvadkerti, három napos szüreti mulatságról például az idén, fülüket- farkukat behúzva, távol maradtak a keresztapák. Húsz éves hagyomány szakadt meg így ezzel. Még a tûzijáték is elmaradt. Persze lesz még egyszer ünnep a világon! Ha ezek a pondrók végleg eltakarodnak, ismét durranhatnak a petárdák, fénybombák világíthatják meg a tájat. Az lesz majd csak az igazi örömünnep.