Az amerikai-magyar pénzügyi tárgyalásokat végigkísérte a kincstári vonat ügye. Az amerikaiak nevében Mr. Spangler 1965.7.23-án „kompromisszumra törekedett, amennyiben a restitúciós igény kielégítése nyíltan nem jelenik meg…az amerikai zsidó szervezetek vezetõsége igazolást adott ki arról, hogy az arany vonaton szállított és nekik átadott javak értékesítése kb. 1,8 millió dollárt tett ki, viszont ezek a szervezetek 1945-1952-ig 50 millió dollár értékû támogatást juttattak a magyarországi zsidóságnak”. A PM nevében Réti Károly átadott egy memorandumot és közölte: ”Sem az amerikai kormány, sem a nemzetközi zsidó szervezetek nem voltak arra felhatalmazva, hogy a magyar tulajdont képezõ aranyvonat szállítmányát értékesítsék és saját tetszésük szerint használják fel”.


A magyar gazdaság fejlõdésének kérdéseivel a hetvenes évek óta foglalkozom. Akkoriban mérnökként dolgoztam a Bábolnai IKR-ben és érdekelt, hogy a gazdasági fejlõdésnek milyen pénzügyi akadályai vannak. A szakma akkori álláspontja az volt, hogy a növekedõ államadósságot akár egy éves kukorica - terméssel ki lehet fizetni. Ekkor már megindult az ország eladósítása. Határon túli magyarként elfogadhatatlannak tartottam és tartom az anyaország gazdaságának erõtlenségét, gyöngeségét, sebezhetõségét. Mint felvidéki, nem maradhattam sokáig az IKR központban. A nyolcvanas években már az USA-ban éltem. Itt figyeltem fel Milton Friedman Nobel díjas közgazdász monetáris, vagyis pénzügyi elemzéseire. Egyik megfigyelése az volt, hogy a jelentõs nemzetközi politikai események és a nagy pénztömegek mozgása között párhuzam vonható meg. Ezeket fel is sorolta, de hozzá tette, hogy õ nem kíván ezekhez magyarázatot fûzni.

1988 január 25-én érdekes cikk jelent meg a The Washington Times hetilapjában, az Insight-ban. „1945.4.10-én a washingtoni Honvédelmi Minisztérium bizalmas jelzést adott le D. Eisenhower fõparancsnoknak és más rangidõs fõtiszteknek, hogy minden aranyletétet, és mûvészeti tárgyat, amit az amerikai erõk Németországban találnak, a tervezett amerikai megszállási övezetbe kell vinni, függetlenül attól, hogy az saját, vagy a szövetségesek által ellenõrzött zónában található-e.” A terepen a felderítést Allen Dulles vezette Bern, svájci központtal az Office of Special Services keretein belül. A thüringiai, késõbb szovjet zónába kerülõ Merker sóbányák kiürítését és Frankfurtba szállítását Eisenhower, Omar Bradley, és Patton tábornokok személyesen intézték. Merker a Német Birodalom legféltettebb kincseit õrizte, beleértve a birodalmi márka és a megszállt országok aranyalapját a Birodalmi Bank teljes letétállományát, stb. Ez a cikk említi elõször a Werfen vonatot. Lapokból, és emigráns társaim figyelmeztetése folytán értesültem Kenneth D. Alford, Richmond, Virginiában élõ pénzügy-kutató hivatkozásaira a II. Világháborúban a nyugati zónába menekített magyarországi vagyonokra. Alford úr déli konzervatív amerikai volt, és barátsággal fogadott. Egy idõ után megengedte, hogy a nála lévõ anyagokat lemásolhassam, majd az egész anyagot elhoztam Magyarországra. A másolatokat 1999. november végén átadtam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, ahol elmondták, hogy ezt az anyagot nem ismerik. A felfokozott média érdeklõdés közepette a Magyarok Világszövetsége akkori alelnöke, felettesei kétségbeesett rosszallása ellenére meghívta Alford urat, aki Budapesten sikeres sajtókonferenciát tartott a kérdésrõl. Ennek a sajtótájékoztatónak az lett az egyik eredménye, hogy megdõlt az a hivatalos felfogás, miszerint a magyar állam 1945-ben „megsemmisítette” volna a szállítmány leltári és az azonosítást lehetõvé tevõ iratanyagot: Az Alkotmánybíróság 16/1993. (III.12) AB határozata „kizárólag a rendelkezésre álló dokumentumok alapján” született: a „hadi helyzetre tekintettel a kormánybizottság a veszélyeztetett helyeken lévõ igazgatóságoktól az értékeket a Magyar Királyi Postatakarékpénztár budapesti Fõintézetébe szállította”, ahol „megkezdték az értékek rendezését, tartalmuk szerinti válogatását. Ekkor eltávolították azokat a jegyzékeket, amelyek az elvont vagyontárgyak tulajdonosait jelölték meg a csomagok és letétek mellett”. Mivel az ”egykori tulajdonosok a Magyar Állam…hivatalos közegeinek intézkedései nyomán szenvedtek tulajdoni sérelmet…a Magyar Államot terheli helytállási kötelezettség…a Párizsi Békeszerzõdés 27. cikkének 2. pontja…az 1946. évi XXV. Tc.” értelmében. „Az állam az õt terhelõ kötelezettséget akként is teljesítheti, hogy-teherbíró képességével arányban álló módon…kárpótlás útján tesz eleget”. A kincstári, vagyis a Werfen vonat értéke kb. négy milliárd USA dollárt tett ki. Ennyit kellett volna a magyar államnak kárpótlásként fizetnie, amit pl. a Magyar Nemzeti Bankból fel lehetett volna venni. Felmerül tehát a kérdés, hogy milyen vagyonról van szó, kik a tulajdonosok. Alford úr anyagaiból sok mindenre fény derült, persze nem maradéktalanul. Nézzük ezeket: A Werfen vonat rakományának tulajdonjogára vonatkozó bizonyítékok az 1946 szeptember 27-i katonai törvényszéki eljárások idején az ügyészség által tanúként megidézett McKenzie kapitány tanúvallomásában találhatók: Az USA Katonai Törvényszék kérdése: „A méretükhöz képest nagy értékû apró tárgyakat megpróbálták-e egyáltalán a hozzájuk férkõzõk elõl dobozokba, vagy széfekbe zárni”? McKenzie kapitány: „Az eredeti konténerekben tároltuk õket, mert úgy éreztük, ha ezeket mozgatjuk (kibontjuk) az azonosításuk lehetõsége elveszik. Hatalmas mennyiségû anyag van ott, aminek a tulajdonviszonyai sohasem lettek meghatározva…Az értékes anyag java-része még most is azokban az eredeti táskákban, bõröndökben, kosarakban van, amelyekben találták õket”. John F. Back kapitány jelentésének 6. pontja 1945 szept. 17-én, amelyet Homer K. Heller vezérezredes vagyonellenõr tiszt igazol, közli: „A leltározás folyamán nagy mennyiségû irat lett felfedezve, ami úgy tûnik, azt bizonyítja, hogy ezeket a dolgokat zsidóktól és bankokból vették el. Ezek az iratok a raktárban vannak és Heller vezérezredes vagyonõr tisztnek jelentették”.

Miroux úr, aki a bécsi francia fõbiztos volt, 1946. okt. 30-án közli a magyar hatóságokkal, hogy: ”egyelõre annyit közöl a kincsrõl, hogy ez az, amelyrõl a magyar Pénzügyminisztérium részérõl Túrvölgyi államtitkár 1944. decemberében leltárt vett fel. Ennek másolata nála van és felteszi, hogy az eredeti megvan Magyarországon: Ebben megvannak a tulajdonosok nevei”. A Pénzügyminisztérium KVMJ ügyosztálya feljegyzése szerint a francia övezetben talált és 1948. .április 22-én hazaszállított aranyat és ékszert 26 ládába és 1 iratanyagot és részvényeket tartalmazó ládába helyezték el.: „Az aranytárgyak és ékszerek között nem csupán zsidó személyektõl elkobzott értékek voltak…az aranyvonatra tett 105 láda és 2 kazetta egy része elkallódott, nagyobb részét az amerikai katonai hatóságok lefoglalták, és 1947 végén átadták a Nemzetközi Menekültügyi Szervezetnek (IRO)”.

Az államtitkár hatáskörét dr. Toldi Árpád csendõrezredes, volt székesfehérvári fõispán, kormánybiztos vette át és a szerelvény vezetésével dr. Avar László törvényszéki bírót bízta meg. Kettejük viszonya feszült volt. De annyi kiderül, hogy Toldi a bankoktól borítékokban átvett letéteket felbontatta, azok tartalmát ellenõrizte és egyeztette az átadott nyilvántartással. A borítékok tartalmáról jegyzõkönyvet vettek fel, az eredetit elégették és ha a borítékokban lévõ nyilvántartás eltért a boríték tartalmától, akkor arról az átadó bankot értesítették. Dr. Avar 1945.augusztus 2-i jelentése a magyar kormány megbízottnak azonban már nem ennyire részletes, sõt ezt jelenti: „az ezüstöt tartalmazó ládákat dobálták a kocsikba, miközben a ládák egy része szétment s a bennlévõ tárgyak megsérültek”. Tény, hogy a sok rakodás, a légitámadások miatti állandó feszültség miatt sok láda megsérült. Az esetrõl Kovásznai Dr. Deme Lajos szkv. csendõr százados 1977-ben Ausztráliában így emlékezik meg: „idõközben a fertõdobozi állomáson a Nemzeti Bank szerelvényéhez hozzácsatolták a magyar állam tulajdonát képezõ ezüst készletet. A megelõzõen említett arany tégelyek nagyságára kiöntött ezüst hasábok , szén módjára, nyitott vagonokban voltak tárolva. Súly mennyiségüket nem tudtam megállapítani”. Az „elindulásunkat megelõzõ napok egyikén Németországba lettek kiszállítva”. Összesen hét nyitott vasúti kocsiról van szó, vasúti kocsit ebben az idõben már igen nehéz volt szerezni. Az ezüst szállítmányt a Pénzügyminisztérium irányította át, mint azt Tarnay Frigyes MNB ig. helyettes jelentette. A Magyar Nemzeti Bank - MNB szállítmánya Veszprémbõl indult. Tarnay Frigyes fõnökének özvegye Amerikában elmondta nekem, hogy tudtak a másik vonat létérõl. Az ugyanis a kincstárhoz tartozó értékeket szállította.

Helyesen tehát a MNB szállítmánya nevezhetõ aranyvonatnak, míg a másik, amelyet Werfenben vettek át az amerikaiak, kincstári vonatnak nevezhetõ. Az ezüsttartalék elszállítására a MNB-t dr. Túrvölgyi Albert államtitkár kérte meg, Tarnay Frigyes útján. Toldy feladata, Túrvölgyi megfogalmazása szerint „az értékek összeszedése és biztosítása a feladata”, míg Avaré a vonatvezetés volt. Dr. Avar 1947. augusztus 6-án jelentette a magyar áttelepítési kormánybiztosnak, hogy: „elõkerítettem az úgynevezett 2. sz. jelentést, melyhez mellékelve van a ládák kimutatása. Ennek egy példánya dr. Zolnay Béla pénzügyi titkárnál volt”. Tehát itt is találunk a vonat rakományára vonatkozó leltárat. Zolnay Béla végig ott volt a kincstári vonaton.

Galambos Gyula tábori rendész, zászlós, Olcsváry vezérõrnagy parancsára vette át Bécsben a vonat feletti parancsnokságot, amely 1945. június 6.-i jelentése szerint: „állt egy vonatból, két teherautóból, két személykocsiból és állami vagyont szállított”. Toldi St. Antonból, ahová a vonat a Brixleggnél felrobbantott híd miatt már nem jutott el 1945. április 27-én, mint õrségparancsnok helyettest erõsítette meg. Ebben a levélben írja Toldi kormánybiztos a vonat parancsnokának, dr. Avarnak, hogy: „A vonat az általános helyzetre tekintettel is ott kell maradjon egy ideig még Hopfgartenben. Az insbrucki kormányzóval megtárgyaltam az ügyet, s szükség esetén a megfelelõ intézkedések meg fognak történni…Ismételten kérlek ezúton is, hogy támogassatok itt, idegen országban és annyira megnehezült munkámban, fegyelmezetten és becsületesen. Hiszen a szájjártató hitványok nem is képzelik, milyen hallatlanul nehéz a feladatom, illetve feladatunk. Afelõl pedig biztosak lehettek, hogy mindent megteszek az értékek meg-és átmentése érdekében a jövõ számára és én ki fogok tartani ebben a törekvésemben a végsõkig. Erre kérlek Benneteket is és elsõsorban Tégedet, mint magyar bírót és helyettesemet”. Sankt Anton alig 50 km-re van a svájci határtól. Az irány valóban Svájc volt, a vonat mindvégig tartotta a kapcsolatot a svájci követséggel, a Nunciatúrával és a Nemzetközi Vöröskereszttel. Az amerikaiak által 1945.augusztus 29-én kiadott átvételi elismervény pedig annyit mond, hogy: „a szerelvényre pénzt, aranyat, ékszert raktak fel, amit kis magyar városok pénztáraiból hoztak el, továbbá magyar zsidók személyes és magyar keresztények vagyona, amit önként raktak fel a vonatra, hogy az megmeneküljön az elõretörõ oroszok elõl”. A 6. pont pedig leírja, hogy „az amerikai tábornokok számára átvettek szõnyegeket, ezüst étkészleteket és terítõket, hogy szállásukat berendezhessék. Ennek a leltára a B. mellékletben van csatolva”. Ezeket a tárgyakat késõbb visszavették.

Késõbb az amerikai hadsereget bízták meg azzal, hogy a vagyont szétszedje, csomagolja, tehervagonokba rakja, amit meg is tettek. Még azzal is elszámoltak, hogy ehhez hány kiló szögre és faanyagra volt szükség. Tehát a hadsereg nem lopott el semmit sem. A magyar kormány restitúciós bizottsága anyagaiból tudjuk azt is, hogy „1948.június 19-én kelt beadványunkban a bécsi és insbrucki bizottságok a bécsi magyar követség útján a bécsi Szövetségi Ellenõrzõ Bizottsághoz fordultak, kérve az amerikai döntés hatálytalanítását, amely szerint az értékeket az IRO-nak, (a Nemzetközi Menekültügyi Szervezetnek) adták át. A beadvány kifejtette, hogy az amerikai katonaság az értékek átvételekor azok eredetét és a tulajdonosokra vonatkozó adatokat jegyzõkönyvileg rögzítette. Az értékek nem németországi koncentrációs táborokból származnak és a tulajdonosok megállapíthatók, tehát azok nem esnek az 1946. január 14- párizsi konferencia és 1946. június14-i öthatalmi egyezmény értelmében az IRO-nak átadandó értékek közé, amelyek az üldözöttek megsegítésére szolgáló 25 millió dolláros alapba kell, hogy befolyjanak”.

A Magyar Nemzeti Bank 11. sz. jelentése 1945. január 9-én készült a soproni ülésrõl. Ezen a bank teljes vezérkara jelen volt: „2. Vezérigazgató úr bemutatta a m. kir. Külkereskedelmi Hivatalnak 1945.január 7-én kelt levelét és pro memoriáját, amelyben javasolja, hogy 2 vagon nemes prémet, és 20-32 vagon ékszert Svájcban…a…nek szállítson el. Az elnök úr bejelentette, hogy a bundák, szõnyegek és ékszerek leltározása ez idõ szerint folyik. Bunda csak igen kevés van, az igazi perzsa szõnyegek sem túlságosan nagy mennyiségben és az ékszerek között is sok a selejtes anyag. A selejtes anyag kiválasztása után az értékes ékszerek volumene csak 5-6 vagonba tehetõ. A Külkereskedelmi Hivatalnak a javaslatát a maga részérõl tárgytalannak látja, véleménye szerint az ékszereket a Magyar Nemzeti Banknak kell, mint a Pénzügyminisztérium letétét, végleges helyen megõrizni”. Dr. Józsa Dénes miniszteri osztálytanácsos 1947. október 24-én PM, Külföldre vitt magyar javak osztálya: „távirat érkezett Miniszter úr részére Zoltán Merszei aláirással…Feljegyzés szerint magyar zsidók 4 vagon elhurcolt értékérõl van szó” (Salzburgban). 1946. december 5-én jelenti Varvasovszky László, a magyar restitúciós bizottság vezetõje, hogy meglátogatták a salzburgi raktárat abból az alkalomból, hogy az USA kormánya igen elõzékenyen visszaszolgáltatta a Magyar Földmûvelési Minisztériumnak a dohánymag gyûjteményt, „felfedeztük, hogy a „Kisfaludy” edény-gyûjteményt, melynek igen jelentõs történelmi értéke van, itt tárolják. Egyidejûleg megállapítottuk, hogy nagyszámú, egyéb, Magyarországról odahurcolt tárgy is található a Wehrhauseban”. Ilyen pl. Gyõr Városi Múzeumának anyaga, amelyet a múzeumi értékek kiszállítására vonatkozó parancs alapján Ercse pénzügyõri biztos vett át Sopronban. A Hungária vegyi és kohómûvek aranya. A köztisztviselõk fizetésének fedezete, stb. Dr. Józsa Dénes 1946. október 25-én jegyzõkönyv szerint átadta a Salzburgból hazahozott, a Földmûvelési Minisztériumnak a tulajdonukat képezõ következõ értékeket: 32 db. Platinacsésze, 88 db. platinacsésze és tégely, 60 db. platinaeszköz és darabok, 1drb. aranyklorid feliratú üvegfólia, 1 zsák könyv és 1 láda étkészlet. A magyar restitúciós bizottságot azonban ezután nem engedik be a raktárba. James A. Garrison az ausztriai amerikai katonai fõparancsnokság restitúciós részleg vezetõje 1947.dec. 2-i, Varvasovszky Lászlóhoz intézett levele szerint a salzburgi raktárban tárolt értékek azonosítása „lehetetlen”. A PM 1965. március 1-i feljegyzése szerint: „egy 1947.október 10-én kelt feljegyzésben a következõt közölték: A Joint ügyeiben, Salzburgban egy delegáció járt, amelynek vezetõje a Washingtonban meglehetõsen befolyásos Abba Schwarz nevû úr. Abba Schwarz azonban ennél az ügynél magánüzletet is akar kötni. Õ ugyanis a hiteles becslés szerint 10-15 millió dollár közötti összegû maradvány ékszert és értéket egy külön szakértõi becslésnek vetette alá, amely 1,5 millió dollárt eredményezett”. A PM egy feljegyzése (1951. szeptember 30-i keltezés) szerint: ”az elkobzott értékek…Magyarországi zsidó szervezetek becslése szerint 10 millió dollárra tehetõk”. A milánói nemzetközi ékszerszakértõ bizottság, a Salzburgban felhalmozott arany, ezüst és drágakõ ingóságokat 120 millió dollárra becsülte, míg az egész szerelvény értékét 200 millióra.

Az 1999. december 17-i sajtókonferencia hatására egy közel száz éves amerikai barátom mondott el érdekes dolgokat. A magyar Pénzügyminisztérium osztályvezetõje volt és már a húszas évek óta a Postabank, illetve a zálogház ügyeit intézte. Határozottan tagadta, hogy a PM bármiféle zsidó vagyont kezelt volna. Szerinte a Magyar Királyi Postatakarékpénztár budapesti fiókintézetébe sem szállítottak ilyet. Szerinte ezt a vagyont az SS kiszállította a táborokba, a tulajdonosokkal együtt. Szerinte a kincstári vonathoz csatoltak két PM vagont is, amire felrakták az õ családi, és egy báró ezüst és arany vagyonát is. A két PM vagont egy légitámadás elõtt lecsatolták és bennhagyták Sopronban a pályaudvaron és ezek bombatámadásban megsemmisültek. Más tárcák is vagonokban mentették értékeiket, mivel az SS Ausztriában elkobozta a gépjármûveket és csak vonatot lehetett használni. Szerinte az állami tulajdonban lévõ 45 fiókkal és központi raktárral mûködõ Zálogházrendszer vagyona is rajta volt a kincstári szerelvényen. A zálogházrendszer egy Mária Terézia által kiadott rendelet óta állami tulajdon volt. A PM-ban a 4A, belföldi hitelosztályhoz tartozott a Postabankkal egyetemben, ennek az osztálynak volt õ a vezetõje. A rendszer úgy mûködött, hogy amikor a Postabanknak pénzre volt szüksége, a Lónyai u-i Központi zálogházban árvereztek, itt volt a dupla mély raktárpince is. A Postabank pénzét a zálogházrendszer használta fel hitelnyújtásra. A zálogház vagyona fedezetül szolgált, a bank pénzét pedig jól befektették. A posta a pénzforgalmat ingyen látta el. A zálogházból a letétet ki lehetett váltani, de két év elteltével állami tulajdonba ment át.

Ercse Sándor pénzügyõri biztos 1946. decemberében jelentette a PM-nek: „1944.10.5-én PM XVIII.ü.o…fõfelügyelõjétõl azt a parancsot kaptam, hogy készüljek fel hosszabb külszolgálatra…október 7-én Vékay Jenõ fõszemlész közölte velem: ma délután 4-kor legyek a Postatakarékpénztár Lónyai utcai árverési csarnokában, ahol vár rám 20 pénzügyõr, vegyem át a parancsnokságot…a kormánybiztos, Túrvölgyi A. a legnagyobb titoktartásra utasított és utalt arra, hogy a rakomány a német Gestapo elõl megmentett vagyon egy részét tartalmazza…közölte végül azt is, hogy a célállomás elõtt a kíséret tagjait a fenti okokból leváltják.” A titoktartásra jellemzõ, hogy dr. Avar és dr. Mingovits István pénzügyõr 1945. július 28-án, Pongauban eskü alatt az amerikaiaknak kijelentik, hogy: „amikor 45.3.30-án Brennbergbányán átvettük a vonatot, annak rakományáról nem volt pontos ismeretünk. Az aranyat tartalmazó ládákat több vagonba raktuk szét, hogy a légitámadások miatt védjük ezeket”. Dr. Józsa Dénes említ 124, 1948.január 28-ig hazaérkezett zálogházi tételt, de ezeket nem részletezi. És most olvassunk prof. dr. dr. Szilvay Gyula 10 oldalas tanúságtételébõl, amit a pr. Dr. Hans Deutch büntetõperben tett. Közel 100 éves, fent említett clevelandi, ohioi barátom szerint Dr. Szilvay a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatalban Dr. Túrvölgyi és Toldi kormánybiztosok fõnöke volt: „Elméletileg a legfelsõbb fokon Edmund Weesenmayer vezette és irányította az ország kiürítését” - ez 10 milliárd 1938. évi pengõ értéket: 2,5 milliárd akkori USA dollár értéket érintett, ami ma kb. 50 milliárd USA dollárnak felelne meg. „Õ írta alá, német részrõl elsõként azt a „Megállapodást”, mely a gyakorlatban jogalapot nyújtott arra, hogy a német katonai alakulatok, különösen a…Kiürítési Törzs, magyar polgárok vagyona felett rendelkezhettek…ami viszont már nem volt elviselhetõ. Ezen megállapodást német részrõl sohasem tartották be. Ezen az alapon több milliárd arany svájci frank értékû vagyon hagyta el kontroll nélkül az országot…a szervezetlenség arra volt visszavezethetõ, hogy a megszálló katonai és civil hatóságok bennünket mindig igyekeztek munkánkban zavarni, sõt a munkánkat egyenesen szabotálták…Amint a zsidóktól lefoglalt és tõlük elvett vagyonok sorsa beteljesedett és a felettük való ellenõrzést, Magyarország souverenitásának teljes mellõzésével a németek magukhoz kaparintották, lásd a Weiss Manfréd ügyet, továbbá amikor Magyarország törvényes kiürítését a németek rablássá és fosztogatássá változtatták át…Horthy kormányzó egy erélyes intézkedéssel kinevezte vitéz IMRÉDY Béla volt miniszterelnököt tárca nélküli miniszterré és megbízta õt a legszigorúbb ellenõrzéssel. Az SS viszont Imrédyt tõrbe ejtette és lemondásra kényszerítette…Szász Lajos kereskedelmi miniszter 1944.4.17-én bizalmasan közölte velem, hogy SS Obersturmbannführer Adolf Eichmann elrendelte, hogy a lefoglalt zsidó mûkincseket nála jelentsék be, hogy azok Németországba szállíthatók legyenek. Kinek lett volna bátorsága a már lefoglalt és leltározott mûkincsek közül bármit is (itt gondolok a Hatvany féle képgyûjteményre) elrejteni a volt zsidó tulajdonos javára? Hogy Eichmann a zsidó mûkincsek iránt érdeklõdött, azt õ saját maga elismerte: Jeruzsálem 1961.4.22…Eichmann kénytelen volt bevallani, hogy az õ hivatala nemcsak a deportálás transporttechnikai kérdéseivel foglalkozott, hanem a zsidó mûkincsek rablásával is…a zsidó mûkincsek „összeírása” az õ hivatala által lett elrendelve, Göring azon szokásának megfelelõen, mely szerint a különlegesen értékes mûkincseket, festményeket stb. saját maga részére biztosítani (igyekezett). 1944. dec.2-án jelentette nekem Berzeviczy Béla a m.k. Külkereskedelmi Hivatal „Házimunka, Mûvészeti munkák” osztályának vezetõje, hogy a letétbe helyezett zsidó, de nemzsidó értéktárgyak is (szõnyegek, briliáns, arany, platina, festmények, porcelán stb.) a dec.1-rõl 2.ikára virradó éjjel a Budakeszi út 75 és 79 alatti Mauthner villákba lettek összehordva. Innét december 4-én 25-30 katonai tehergépkocsira lettek felrakva és utána Gyõr, Sopron, Wienerneustadt irányában elszállítva…kb. 5 óra tájban jelentette telefonon Töpler László, a Hivatal soproni kirendeltségének igazgatója, hogy az általunk jelzett 27-28 katonai tehergépkocsi, SS kíséret mellett a határt Sopronnál átlépte a Német-Magyar-Vegyesbizottság elõírt kontrolljának teljes megkerülésével. Itt Gál Elemért kell idéznem: Berlin 1944 dec.15.: Jelentem, hogy a II. és III. számú vonal jelentése szerint a december 4-én jelzett Szépmûvészeti Múzeum és a zsidó eredetû muzeális értékek és képek SS fedezet mellett a határt a már jelzett idõben elhagyták. Az oszlop Salzburgot dec.6/7.-én érte el és Rosenheimben került kirakásra…1945.5.25.-én egy szûkebb körû bizottsággal Alt Ausseeba utaztunk…Itt rengeteg magyar tulajdont találtunk, de…itt már fosztogatók jártak…helybéli parasztok felvilágosítása szerint a háború befejezése után itt elõbb az amerikai csapatok, majd a Zsidó Brigád és más egységek is átvonultak. A Linzi-Führer Múzeum részére külföldön rabolt mûtárgyak elõbb Münchenbe, a „Führerhausba” lettek beraktározva, és onnét 1945. január/áprilisban tovább dirigálva Alt-Ausseeba”.

A PM Restitúciós csoport 1965.január 15-i feljegyzése: „Az Alt Ausseebe került képekrõl tudomásunk volt, onnan 1963-ban 135 képet - nagyrészt a gyõri múzeumból származót, visszakaptunk…Nincsen adatunk azonban a Budakeszi úti Mautner nyaralóból állítólag gépkocsikon elhurcolt mûkincsekrõl”. Az SS a Berlini Birodalmi Bankban a Melmer számlán helyezte el a koncentrációs táborokból begyûjtött értékeket. Melmer egy SS tiszt volt, aki ezt a számlát vezette. Az értékek egy részét eladták, vagy a Degussa cégnél beolvasztották. A pénzt aztán a Max Heiliger számlára helyezték. Himmler Poznanban az SS tisztek elõtti beszédében ezt mondta: „ a gazdagságukat elvettük. Szigorú parancsokat adtam ki, hogy ezt a gadagságot sürgõsen szállítsák a Birodalomba. Aki lopott, azt szigorúan megbüntettem”. Azokat kivégezték. Ám Becher ezredes, Himmler személyes megbízottja és Eichmann fõnöke Magyarországon mégsem követte ezt az utasítást. A magyarországi zsidó tanácsok együttmûködtek az SS-el és segítettek a zsidókat összegyûjteni, abból a meggondolásból, hogy az elviselhetõbb legyen. Dr. Kasztner Rezsõ a Magyar Cionista Szervezet elnöke azonban a merész és találékony ember típusa volt. Eichmann még Jeruzsálemben is dicsérte Kasztnert. Tervük egy millió zsidó kicserélése volt 10 ezer teherautóra, amit az SS csakis a szovjetek ellen vetett volna be. Követüket Joel Brandot azonban az angolok elfogták. Ekkor Himmler Becher ezredest bízta meg a további kísérletezéssel. Himmler Göring birodalmi marsallal szemben ki akarta építeni az SS ipari bázisát és versenyre kelt Göringgel. Ekkor tette rá az SS a kezét pl. a Weiss Manfréd mûvekre, egy 25 évre szóló használati szerzõdés formájában, amit Imrédy ellenzett. Becher ezredes többször tárgyalt Svájcban a különbéke érdekében és magával Rooswelt elnökkel is érintkezésbe került. Ezért Becher megkerülhette a Melmer számlát és mintegy másfél ezer zsidót Himmler 1944.6.30.-án kelt engedélyével kiengedett Svájcba. Bechert Kasztner segíti Nürnbergben tisztázni. Segít nekik Kurt Ponger segédügyész lazasága is. Ponger hallgatja ki Wiesenthalt is, aki Tarnopol térségében egy szovjetek által támogatott partizánegység parancsnoka volt és szovjetellenes ukrán gerilla egységek ellen harcolt. Pongert a szovjetek Bécsben beszervezték és ezért az amerikaiak 15 évre ítélték.

A Becher gyûjteményt, aranyat, ékszert, gyémántokat 1947.3.11-én az amerikaiak Salzburgból két teherautón a svájci határra szállították és d.u. 5-kor Dagobert Arian és Meir Benzion Meiry-nak, a Palesztinai Zsidó ügynökség két tagjának elismervény ellenében átadták. Acheson amerikai külügyminiszter 1946.6.21-i táviratában intézkedik a Becher-féle tételekrõl, a vonat ügye ekkor még vitatott. Az 1945.8.23-i WARX98112 sz. USA külügyminisztériumi távirat az ausztriai amerikai fõparancsnoknak, Clark tábornoknak azt javasolja, hogy nincs értelme megállapítani a tulajdonosok kilétét a magyar kincstári vonat esetében. Clark tábornok nem kis dühvel táviratozik még 1946 augusztus 28-án is: „a nem monetáris eredetû aranyat nem, ismétlem nem Németországban találták meg, hanem Ausztriában. Alkalmazható ez a Becher gyûjteményre, de nem a magyar vonatra…amit Ausztriában találtak és nem, ismétlem nem Németországban..., stb.”. Így az amerikai hadsereget és a magyar kormányt is meglepetésként érte az 1946. nov. 16-i parancs, ami utasította McKenzie kapitányt, hogy nyissa fel a magyar kincstári vonat ládáit, válogassa szét és keverje össze a rakományt és azt adja át a Kormányközi Menekültügyi Bizottság az IGCR-nak, amely 1947 július 1-én megszûnt és helyét az IRO-nak adta át. Az IRO Frankfurtban, fõleg a koncentrációs táborokból begyûjtött értékeket leltározta. Salzburgból két szállítmányt és értékes fémszállítmányt küldtek át Frankfurtba Abba Schwarz, az IGCR-IRO frankfurti vezetõjének felügyelete alatt, aki a magyar iratokat „elvesztette”. További 10 vagon és 3 teherautó indult Bremenhavenbe, a kikötõbe. A szétválogatást, csomagolást bérmunkában az amerikai hadsereggel végeztették el. Az amerikai hadsereg által a szállítmányhoz mellékelt kimutatást Alford úrral 2000. február elején az amerikai Nemzeti Levéltárban megtaláltuk és lemásoltuk, de eddig sehol sem mutattuk be. Barcsay Edit, a magyar pénzügy részérõl 1947. novemberében érintkezésbe lépett Svájcban R. Kasztnerral, aki elmondta, hogy az ottani aranyat magyarországi zsidószemélyek megmentésére gyûjtötték és juttatták ki Svájcba. És annak semmi kapcsolata sem volt az aranyvonattal, mondta Kasztner. Kemény államtitkár is beszélt 1946 novemberében Kasztnerrel, mint a „Zsidó Ügynökség és a Joint megbízottjával,”. Kasztner tagadta, hogy zsidó eredetû arany árverésére került volna sor Svájcban. Kemény eredetileg Merszei Zoltánnal akart tárgyalni, aki felhívta a magyar hatóságok figyelmét a dr. Józsa Dénes által is említett Salzburgban lefoglalt 4 zsidó értéket szállító vagonra. Merszei azonban elkerülte a találkozást és a berni magyar követség szerint „nem is akarna” további adatokkal szolgálni. Varvasovszky 1948.1.24-én jelentette Bécsbõl, hogy: „egy miniszteri rangban mûködött magyar megbízott annak idején olyan értelmû nyilatkozatot tett az amerikaiaknak, hogy a Magyar Nemzeti Bank aranykészletének visszaadása fejében lemond az elhurcolt zsidó vagyon visszaszolgáltatásáról, ami az aranyvonattal került ki”. Ennek az elõzménye az volt, amikor Nyárádi Miklós pénzügyminiszter-helyettes 1946 aug. 4-én levelet írt Robert Murphy USA nagykövetnek Berlinbe: „Az augusztus 1-i frankfurti konferencián, ami a Magyar Nemzeti Bank aranyának visszaszolgáltatásáról történt, úgy értettem, hogy az elismervényhez, amit az arany visszaadásakor kell aláírni, egy lemondó nyilatkozatot kell csatolni, ami szerint a magyar kormány lemond minden más (nem?) monetáris aranyról, amit Magyarországról a háború alatt elvittek. Mivel ezért felvetettem azt a kérdést, hogy ez azokat az értékeket érinti-e, amit a németek vettek el zsidó vallású, vagy származású, magyar állampolgároktól, azt a választ kaptam Mr. Haroldsontól és Mr. Cronantól, hogy amennyiben ezeket a zsidó vagyonokat vissza kellene szállítani Magyarországra, úgy ennek az értéknek a monetáris arany részét nem adnák vissza Magyarországnak. Mivel biztosítottak errõl, amit Mr. Haroldson „úri szerzõdésnek” nevezett el, megtisztelve érzem magam, hogy közöljem Excellenciáddal, hogy a magyar kormány nevében az említett elismervényt aláírtam”. Nyárádi miniszterként még 1947-ben is arról tárgyalt Washingtonban, hogy az „aranyvonatot” adják vissza, vagyis a Werfen vonatot nem tekintette izraelita vagyonnak. Tárgyalásai alapjául a párizsi békediktátum 30. cikkelye szolgált: ”1. a németországi magyar és magyar állampolgárok vagyonát ezennel nem kell ellenséges vagyonnak tekinteni és azok immár minden zárolástól mentesek. 2. Az azonosítható vagyon visszaadható, stb.” 1947. május 19-én azonban az amerikai követség ezt válaszolja a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának Budapesten: „Az USA kormány jóváhagyásával az ausztriai USA hadsereg vezérlõ tábornoka elhatározta, hogy ezt ( a Werfen vonatot) átadják a Kormányközi Menekültügyi Bizottságnak a németek által üldözött, hazatérni nem akaró személyek megsegítésére. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az összeg 90%-a felett az American Joint Distribution Committee és a Jewish Agency for Palestine fog disponálni., stb… Robert S. Folxom követségi másodtitkár.” A Joint a magyarországi zsidóságnak 1944-1952 között 50,659409.52 dollárt fizetett ki. A Werfen vonatot azonban „azonosíthatatlan” eredetûnek nyilvánították. A nehéz helyzetben lévõ magyar kormány a magyarországi zsidó szervezeteket hiába tolta maga elõtt, mert együtt sem jutottak elõre.

A Magyar Restitúciós Misszió 1947. április 23-i Höchst-ben kiadott levele kezdi keresni a Királyi vár szõnyegeit, festményeit és a magyar zsidók vagyonát szállító vonatot, amely 1945 januárjában érkezett volna Bajorországba. A Vár tárgyainak egy része a 8 vagonból álló Turán szerelvényen került Kõszegre. Petri Béla 1957. okt. 7-én a toloncházban internálva elmondta, hogy: „õ mint a Turán szerelvényhez beosztott detektív tudomással bírt amikor a kérdéses értékeket szállító szerelvény Kõszegre érkezett…a 8 vagonból álló szerelvénnyel Semmeringen, Sopronon, Purgerstrassen, Bahndorfon, Bécsen, Kremszen, Spitzdonaun, Linzen, Salzburgon, Hofgartenen, Mibachon keresztül Eisenstrasseba mentem és ott angol-amerikai bizottság szállta meg a vonatot, majd egy cseh tiszt átvette és Csehországba vitte a szerelvényt. A szerelvény átadásánál Mireczky Gusztáv MÁV felügyelõ is jelen volt”. Pechány Aladár szerint a Várpalota mûtárgyait a testõrség parancsnoka szállíttatta Kõszegre, a szerelvényt átfestve felismerte 1945 augusztusa végén egy prágai pályaudvaron. A javak kisebb része a kõszegi missziós ház gondozása alá került. Mireczky Zoltán egy 1946-os PM feljegyzés szerint megerõsíti a 8 vagon létét és az útvonalat, valamint azt, hogy a vonatot az angol és amerikai szövetségi bizottság szállta meg. HOPFGARTEN és az idõpontok, a szövetségesek megjelenése egyértelmûvé teszi, hogy a Turán szerelvény a kincstári szerelvény része lehetett. Gellért Andor fõkonzul 1946.2.6-án jelenti Gyöngyösi János külügyminiszternek Salzburgból, hogy a kincstári vonat 46 kocsiból állt, amikor az amerikaiak lefoglalták. A kísérõ személyzetet 14 vagonban Altenmarkba szállították, 24 vagonba pakolták az értékeket. A 8 hiányzó vagonról nem tesz említést.. Ez a szerelvény csak úgy van, senki sem veszi észre. Dr. Oroszlán Zoltán egyetemi tanár jelentése 1947.1. 22-én: „biztos forrásból értesültem, a koronázási palástot a salzburgi Collecting Point õrzi..a koronázási jelvények a hosszú szállítás alatt semmi kárt nem szenvedtek…Münchenben õriztetnek…Mr. Rae a tárgyakat több mint egy óráig hozzáférhetõvé tette számunkra”. Alford úr egyik kézirata szerint „1947.4.21-én a frankfurti állomáson 198 ezer font ezüstöt csomagoltak be 5 vasúti kocsiba anyagokkal, együtt, ami az aranyalap visszaadásakor lemaradt: arany érmék, aranyrudak, platina, Szálasi személyes dolgai, és az Árvaszék betétjei. A szerelvényhez Regensbergben két további kocsit csatoltak, amelyen 51 festményt és 340 vázlatot tároltak. Ezek Rembrandt, da Vinci, Van Gogh, Dürer, Raphael munkákat is tartalmaztak. A PM 1948 1.30-ig 1460 képet és szobrot említ meg, ami hazaérkezett. Bogyay Tamás, a Kultuszminisztérium egyetlen szakembereként a menekítés során végig a szállítmánnyal maradt és a 3. amerikai hadseregnek átadott anyagok jegyzékét 3 példányban gépelte le. Ebben 1607 festményt és szobrot jelöl meg, oldalakon át sorolva a Dürer, Rembrandt, Tintoretto, stb. festményeket. Csatolva van a Festetich család 40 db értéke, további felsorolás az 1655 számig, majd 122 db. könyv. Vasvármegyei oklevelek, pl. IV. Béla, III. Endre, IV. László, vasvári káptalan levelei: 207 db. Zalavármegyei oklevelek: 292 db., vegyes oklevelek 326 db. A Berlini Katonai Kormányhivatal- OMGUS 46.6.22-i távirata szerint a Budapesti Szépmûvészeti Múzeum 631 festményérõl tud, pl. ElGreco, Murillo, Maes, stb. A Werfen vonat 1181 festménye és az említett lista teljesen eltér egymástól. A Werfen vonat listát Alford úr találta meg az amerikai Nemzeti Levéltárban. Egy chicagói bankár ismerõsöm mondta el az egész kérdésrõl, hogy az õ ismereteik szerint a vonaton volt olyan festmény, ami önmagában többet ért, mint az egész zálogházi érték. Szerinte élnek Svájcban bankárok, akikkel eredetileg az elhelyezendõ értékek listáit a szovjet megszállás elõtti kormány egyeztette. Budapesten szakembereket kérdeztem a Királyi vár értékei iránt. Szerintük csak néhány kárpit fordult elõ a fekete piacon, az is Nyugaton. Amikor említettem, hogy a két festmény lista nem egyezik, csodálkoztak. Alford úr szerint a két amerikai hadseregcsoport 1949-ben a mûvészeti tárgyakat Ausztriába szállította. 1969.10.2-án a Wiener Zeitung szerint még 8423 olyan tárgyat tartottak nyilván, aminek nem volt meg a tulajdonosa és 1993 ebbõl is csak 15 festmény 100 könyv és egy fegyver találta meg a gazdáját. A PM szerint „egyes bankok letétjeiben jelentõs közmûvelõdési értékek, kéziratok, stb. voltak és ezeket az oroszok elszállították”. Barcsay Edit is felveti a PM KVMJ ügyosztályának, 47.12.6-án: „a mûvészeti ügyek kormánybiztosságának hatáskörébe is utaltak zsidó vagyonokat”. Talán azért keverték a tételeket, hogy mint azt Túrvölgyinél láttuk, a Gestapo elõl kellett elrejteni a zsidó eredetû letéteket. A franciák Toldinak és Vajtának menlevelet adtak és még az amerikaiaknak sem adták ki õket. Érdekes lenne kikutatni, hová lettek pl. a Közgyûjtemények Országos Felügyelõsége, a Vasvári múzeum, ságvári vár, szentistvánfai Bezerédy kastély, Rajnai-Metternich kastély, soproni bencés gyûjtemény tárgyai. A Magyar Általános Hitelbank pl. 47-ben jelenti, hogy a nyíregyházi és szombathelyi zsidó letéteket orosz tiszti gazdasági bizottságnak kellett kiadniok. A kárpátaljaiakét el sem szállították, a Bicskei Takarékpénztár is az oroszoknak adta ki ezeket a letéteket., mert azok náluk maradtak. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank több színaranyat tartalmazó bádogdobozt adott át, ezek a bank tulajdonát képezték. 1954-ben Nyárádi Miklós, aki ekkor már a Bradley Egyetem közgazdász tanszékvezetõ professzora, ezt mondta a magyarországi kommunista hatalomátvételt vizsgáló kongresszusi bizottság elõtt Washingtonban: „az orosz hadseregnek engedélyezték a korlátlan rablást. A rablást a hadsereg speciális rabló alakulatai is segítették, amelynek becsüsök, könyvelõk, lakatosok voltak a tagjai. Ezeket a bizottságokat kiküldték minden bankhoz. Én magam is láttam õket munkában, mint a budapesti Elsõ Nemzeti Takarék Bank vezetõje. Kirobbantották a páncélterem ajtaját. A lakatosok betörtek minden széfbe és azokat kiürítették, majd szétválogatták: pénzre, aranyra, értékpapírokra, stb. Ezután, arra kényszerítettek bennünket, hogy a zsákokba rakott értékeket, ránk szegezett géppisztolyok között kihordjuk a teherautókba. Mivel az oroszok elvitték a megmaradt pénzt, a németek pedig a pénznyomdát, a kormány képtelen volt fizetni a közalkalmazottaknak. Ekkor Miklós Béla tábornok kérésére az oroszok kölcsönt adtak nekünk. A valóságban a tõlünk elvett pénzt adták kölcsön. 2-3 év múlva ezt a pénzt az oroszok visszakövetelték. De lefoglalták a németek által lefoglalt vagyonokat is”. A Nyárádi által leírtak ellen a bankok eredetileg úgy védekeztek, hogy a kiürítéskor a bankokban a kiürített páncéltermeket és a széfeket nyitva hagyták. Azokat a bankokat, amelyeket nem sikerült idõben kiüríteni, az oroszok kirabolták.

Az amerikai-magyar pénzügyi tárgyalásokat végigkísérte a kincstári vonat ügye. Az amerikaiak nevében Mr. Spangler 1965.7.23-án „kompromisszumra törekedett, amennyiben a restitúciós igény kielégítése nyíltan nem jelenik meg…az amerikai zsidó szervezetek vezetõsége igazolást adott ki arról, hogy az arany vonaton szállított és nekik átadott javak értékesítése kb. 1,8 millió dollárt tett ki, viszont ezek a szervezetek 1945-1952-ig 50 millió dollár értékû támogatást juttattak a magyarországi zsidóságnak”. A PM nevében Réti Károly átadott egy memorandumot és közölte: ”Sem az amerikai kormány, sem a nemzetközi zsidó szervezetek nem voltak arra felhatalmazva, hogy a magyar tulajdont képezõ arany -vonat szállítmányát értékesítsék és saját tetszésük szerint használják fel”. 1972. aug.23, Vályi Péter szempontjai: „ - bármilyen megegyezés érvénybe lépésének elõfeltétele a legnagyobb kedvezmény elvének megadása…5. A restitúcióval kapcsolatos magyar kártalanítási igényt legalább olyan mértékben el kell ismertetnünk, hogy ezzel a 3. pont (államosítás és hadikár) szerinti fizetési kötelezettségünk jelentõs mértékben csökkenjen”. 1972.9.28-án a korábban PM külügyi osztályvezetõ, Fekete János, majd az MNB alelnöke ezt írja: „III.b/ A németek által Magyarországról erõszakkal Ausztriába és Németországba hurcolt magyar vagyon visszaszolgáltatásából eredõ igény /restitució/ az USA-val szemben -számításaink szerint 47 M dollárt tesz ki. E magyar igény elismertetésére nemzetközi jogi precedens nincs. Mivel nem látszik valószínûnek, hogy a restitúciós igényünkrõl való lemondás ellenében a kártalanítás összeget az I. alatt jelzett összegnél tovább lehet csökkenteni, ezért lehetõleg a restitúciós igényeket a rendezésbõl hagyjuk ki”. Majd az általa 1972.okt.16-án az USA-val kötött elõzetes megállapodásról szóló Jelentésében ez áll: „2./ A Megállapodás alapján a magyar kormány lemond az USA-val szemben támasztott restitúciós igényérõl, valamint a 3.3 M Dollárról, amely az elkobzott magyar javak ellenértékeképpen az USA kormányához befolyt”. Az 1973.3.6-án Vályi Péter miniszterelnök-helyettes és William P. Rogers amerikai külügyminiszter által aláírt „Megállapodás” 6.cikkelye.2/III. értelmében számításba vették a „második világháború következtében elveszett magyar javakat”. Vályi Péter 1973.9.18-án a diósgyõri kokillák közé esik és meghal. A szovjet nem engedi Magyarországot részt venni a bécsi csapatcsökkentési tárgyalásokon. A magyar gazdasági mechanizmust megállítják. Kissinger szerint az amerikai vezetõ szerep már nem érvényesül automatikusan. Segítségével a kommunista országok milliárd dolláros hitelekhez jutnak és legitimként kezdenek szerepelni. Kissinger a detente helyett - Nixon távozásával - szovjet-amerikai szövetséget szeretne. Ehhez kellett a Watergate-ügy. Németországot Kissinger engedékenységre beszélte rá a szovjettel szemben. Megjelenik Sonnenfeldt, aki kijelenti, hogy a szocialista államokat a szovjet „organikus” részének kell tekinteni. Kissingerrel együtt hatalmas gabonaszállításokat végeztetnek, mindezt hitelre. A csek-könyv diplomácia a csõd szélére sodorja az USA-t. A Magyar Nemzeti Bank pedig, mint valami komphajó szerepel ebben az idõben. Fekete Jánost Washingtonban a KGB bankáraként emlegetik. 1989-re az MNB is „begyûjtött” 20 milliárd dollár „államadósságot”. Kissinger 1991 július elején járt Budapesten, az SZDSZ vendégeként. Találkozott Antall miniszterelnökkel is, de csak vele. Tanácsot is ad: „az adósságot azonban találékonyan is fel lehet használni arra, hogy - például - elõmozdítsák a privatizációt”. Holott a megoldás az adósság rendezése lenne. Kissinger nem örült a szovjetek térvesztésének. Már Reagan elnök sem szerette Kissingert és barátait. A nyolcvanas években a kétségbeesett Merszei Zoltán az Occidental Petroleum, Armand Hammer vállalatának alelnöke Reagant támadja, mert mint valami „cowboy, fel akarja robbantani a Világot”. Hammer Lenin barátja volt és segítette a szovjetet az iparosításban. Reagan folytatta Nixon tervét, a szovjet rendszer megszüntetését. Kissinger ellenezte Gorbacsov és Reagan együttmûködését. Ellenezte a Reykjavik-i, islandi csúcsot: „a nagyhatalmak közötti feszültséget nem lehet a vezetõk közti barátság révén megoldani”. Õ volt az, aki kimondta, hogy a „csillagháború nem mûködik”, ezzel felélesztve a kripto-kommunizmust a kilencvenes évek elején. A Bush kormányzat híven a reagani politikához, nem engedte vissza Kissingert a politikába. Budapest szerepe megnõtt, a Fehér Ház megoldásokat javasolt a magyar adósság rendezésére, a gazdaság és számos probléma rendezése kérdésében. Azonban, amikor a washingtoni Fehér Ház intézkedésére a Nemzetközi Valuta Alap 1991. július 19-én meghirdette a magyar adósság átprofilírozásának programját, az MNB alelnöke, Tarafás Imre, Surányi helyettese durva levelet írt az IMF-nek. A levél tartalma sokkolta Camdessus urat, az IMF elnökét. Ezek után a Valutaalap Magyarország helyett Algériában hajtotta végre a programot. A budapesti kissingerista szovjet lobby a szovjet érdek védelmében megtorpedózta a kibontakozás lehetõségét a Kárpát-medencében. Napjaink 60 milliárd dolláros államadósság és a csõd ezeknek az összefonódásoknak az eredménye. Ide fajult az „aranyvonat” története. Mindenképpen ki kell nyitni a titkosított anyagokat, hogy jobban lássunk. Milton Friedman Nobel dijjas professzornak igaza van: „A nagy pénztömegek mozgása és a politikai fejlemények között párhuzamok mutathatók ki”.