Csaholásukért külön juttatás jár(t)


Ma a „független” újságírókról írok. „Közszolgálatiakról” és a kereskedelmi hírközlés, kábítás tollforgató, mikrofont tartó életmûvészeirõl. A törvényhozás, a kormányzás és az igazságszolgáltatás után, sorrendben, a negyedik hatalmi ágazatról van szó. De a mögöttünk lévõ évtizedek alatt ez a sorrend igen gyakran fölcserélõdött. Tapasztalhattuk, hogy a mi „igazmondó”, „tényszerûen” tájékoztató, becses lábaikkal talán már nem is a földön, sokszor a fellegekben járók, önmagukat médiamoguloknak kikiáltók, ebben az imént említett sorrendben gyakran az elsõ helyre küzdötték fel magukat. Még ma is úgy értelmezik, a világ összes foglalkozása a futottak még kategóriába tartozik, a képzeletbeli piedesztált egyes-egyedül csak õk uralhatják. Amit õk Pesten kitalálnak, vagy amit az ország mindenkori nagyjai parancsként kiadnak nekik, az az egyetlen és megfellebbezhetetlen igazság. 1956. október 23-án a Szabad Kossuth Rádióban hangzott el a sokak által ismert önkritikus mondat: ”Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”

Azóta a hullámhosszak száma megsokszorozódott, megismertük a televízió „közszolgálati” és kereskedelmi változatát is, a néhány létezõ országos és megyei napilapok mellett megszületett a bulvársajtó is. Nõtt a lehetõség, ezzel egyenes arányban nõtt a hazugságok száma is. Ha a politika, bármikor is, félre akart vezetni, anarchiát akart keletkeztetni, a lefizetett újságíró mindig kéznél volt. Voltak persze kivételek is, akik nem tûrték ezt az önkényt, ezt a politikai diktatúrát és cenzúrát, õk most külsõ szemlélõi csupán az eseményeknek. Elzavarták õket a nyilvánosság közelébõl, mert sok esetben attól tartottak, egy-egy, mikrofonnal és tollal igazságot keresõ, fejjel a falnak rohanó szent õrült, rabló-, kifosztó hadjáratuk gátjaivá válhat. Most még ne a mai megtévesztõkrõl, Hazát elárulókról beszéljünk, hiszen ahogy a „rendszerváltozás” hazugságait már évtizedekkel ezelõtt megfogalmazták, ugyanígy készítették fel, Kádár kommunizmusában, a mai anarchiára, az arra alkalmasakat. Az, amit a mai sajtóban, sajtómunkásoknál és sajtómágnásoknál tapasztalunk, teljesen törvényszerûen alakult így. Már Kádár leghûségesebb ideológiai fegyverhordozója, Aczél György és csapata évtizedekkel ezelõtt látta, hogy az a sajtó, amelyik összetételében, vezetõ embereit tekintve, eszmeiségében megegyezik az aczélival, az késõbb anarchiát fog elõidézni. És azt az anarchiát, amelyet a múlt század nyolcvanas éveiben, 1987-88-ban alakítottak ki a liberálisnak mondott lapok, az akkor még kormánylapnak nevezett Magyar Hírlap, a televízióban és a rádióban a Forró Tamás-Havas Henrik tandem nevével fémjelzett páros, át fogják menteni, politikai érdekbõl, a „rendszerváltozás” utáni idõszakra. A módszer már akkor ismerõs volt, a mai folyamatok kipróbálása már akkor megtörtént, amikor látszatkritikával aláztak porba minden tekintélyt.
Vegyünk egy példát, bizonyságul. 1988-ban Benke Márta a Magyar Hírlapban megjelentett egy írást, Érdemtelen érdemjegyek címmel, ami arról szól, hogy Tiszakécske akkori tanácselnöke, mert az MSZMP városi pártbizottsága második emberének gyermeke, rosszabb jegyet kapott, és a tanácselnök odaszólt az iskola igazgatójának, mint kinevezõ, hogy jó lenne, ha nem rontanánk el a kádergyerek továbbtanulási lehetõségét. Hogy a Lovasné gyerekének nem kettest, hanem négyest kell adni. Az írás megjelenése után cikk cikket, riport riportot követ. A Forró-Havas páros és a többiek, a 168 óra címû, Mester (Messinger) Ákos által vezényelt mûsoraiban, hír-és más magazin összeállításokban, a Magyar Televízió Ablak címû mûsoraiban késõbb már azt is kiderítették, hogy a tanácselnök, Miskó István, aki egyben országgyûlési képviselõ is volt, a Tisza partján ingyen telkekhez juttatta Bács-Kiskun megye akkori vezetõ embereit. Az információk persze korántsem oknyomozások révén kerültek a riporterek, újságírók birtokába. Mindig voltak illetékes elvtársak, akik az arra érdemeseket kisebb-nagyobb hírmorzsákkal látták el, hogy mindig legyen kellõ muníciójuk a halálharc folytatásához. A „gyilkos” kommandó, maga a láthatatlan gépezet, mozgásba lendült. Miskó István mindezt nem értette, nem tudta elképzelni, hogy õ, akit egyébként Tiszakécskén - többek között - munkabírásáért, közvetlenségéért (a helyieknek õ volt a Miskó Pista), települése védelméért, számtalan megvalósult városfejlesztési elképzeléséért az ottani lakosok tiszteltek és szerettek, miért mocskolódik be ilyen hirtelen. Olyan dolgokért, amelyek más városokban, megyékben is elõfordultak. A miértekre nem, kapott választ, legálisan otthon tartott fegyverét elõvette, fejéhez illesztette és tüzelt. Öngyilkos lett, meghalt. A halálkommandó, bár valószínûleg túllõtt a célon, de megbízatásának eleget tett.
De hogy miért éppen Miskó volt a célpont, akkor még sokan nem látták. Sokan csak fölhördültek, s a tenyerüket dörzsölték, hogy valami pozitív folyamat indult el a kommunisták uralta Magyarországon. Egy valamit azonban nem láttak sokan, a „kivégzõ”osztag bértollnokai azonban bizonyára tudták, hogy az igazi célpont nem a tanácselnök-országgyûlési képviselõ-megyei frakcióelnök Miskó volt, hanem a rendkívül népszerû, egykori nagygazda-kulák, hazafias érzelmeirõl ismert megyei tanácselnök, Gajdócsi István. Az a Gajdócsi, aki például a késõbb hírhedtté vált, ügynökökkel tele tûzdelt lakitelki találkozó fõ patrónusaként, anyagi támogatójaként jeleskedett, s a találkozón való megjelenésével a nemzeti gondolatokat legitimálta. Meg sajnos ügynökök sokaságát is, akikbõl késõbb országos vezetõ lett. Gajdócsi hihetetlen tekintélyre tett szert, nemcsak Bács-Kiskun megyében, hanem országosan is. Gajdócsi, Pozsgai Imre, Romány Pál, Horváth István tartozott a közvetlen baráti és harcostársi köréhez. Ezt a csoportot az MSZMP ortodox szárnya, nemes egyszerûséggel, maffia-csoportnak nevezte. Az igazi erõ, az igazi befolyásos ember azonban Gajdócsi volt, aki személyesen védte meg Lezsák Sándort (bár ne tette volna) és lakitelki csapatát. Õ védte meg, a ma nagyszerû tudósként, hazafiként ismert Pap Gábort, akirõl Aczél György azt mondta, hogy amíg õ az ideológiai titkár, vagy miniszterelnök-helyettes, Pap Gábor nem kaphat munkát. Gajdócsi ujjat húzott Aczéllal és tisztes egzisztenciát biztosított Kecskeméten neki, a Zománcipari Mûveknél. Gajdócsi egy olyan ember volt, akinek jobb- és bal „kezét” le akarták vágni, mert túlságosan is nemzeti érzelmû volt, aki már a nyolcvanas évek elején Himnuszt énekeltetett a végrehajtó bizottsági üléseken. Erõsen kilógott a sorból, s nem tartozott a már akkor formálódó majdani „rendszerváltozás” kiszemelt kegyeltjei közé. Miskón keresztül õt akarták ellehetetleníteni. Vajon a ma bátrai, az akkor mikrofonukkal, újságjuk nyilvánosságával rendelkezõ bérencek felmérték-e, hogy jól megfizetett „ügybuzgalmuk” szomorú végeredménye emberhalál lesz.
De hogy ne talányoskodjunk tovább, érdemes választ kapni arra is, hogy - ebben az ügyben is - a fõ teoretikus és konspirátor Aczél György mellett, kik mozgatták az arra alkalmas újságírókat. A válasz nem hangozhat másként, mint hogy a háttérben, már akkor is ott találjuk a titkosszolgálatokat. S az általuk vezérelt, irányított ügynököket. Azt tudomásul kell venni, hogy minden egyes politikai döntés végrehajtását, ami nem áll másból, mint bomlasztásból, operatív munkából, ami egy mûveleti akció része, minden esetben a titkosszolgálat vezényelte, részint a III/III-as, politikailag besározódott ügynökein, részint pedig a hivatásos, állományi rendszerben mûködõ szakember, szigorúan titkos tisztjein keresztül. A médiát, ebben az egész folyamatban, közvetlenül Karasz Lajos titkosszolgálati vezérõrnagy felügyelte, aki azt megelõzõen Szabolcs-Szatmár megyei pártbizottsági titkár volt, aki iszonyatos erõvel védte a saját állásait, a saját embereit a médiában. Karasz vezérõrnagy a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót gyakorlatilag korlátlanul uralta. Az itt dolgozó, titkos ügyekre kiválasztott újságírók tehát annak a tábornoknak a felügyelete alá tartoztak, aki dogmatikusan hitt a szocializmusban, minden lehetséges és nemtelen eszközzel is védte azt, rádiós-televíziós ügynökei közremûködésével. Ebben az idõszakban- még mindég a nyolcvanas évekrõl beszélünk- a rádióban, televízióban, és az írott sajtóban körülbelül tízezer újságíró, riporter, egyéb más beosztású ember dolgozott. Közülük nagy számmal voltak beszervezett ügynök is. Ráadásul õk voltak a kulcspozícióban. Tudniillik, a megyei napilapok a megyei pártbizottságok felügyelete, irányítása alá tartoztak. Az MSZMP Központi Bizottságának lapja a Népszabadság volt, amely még a „rendszerváltás” után is fejlécén viselte a kommunista jelmondatot: ”Világ proletárjai egyesüljetek!” A Hazafias Népfront lapja a Magyar Nemzet volt, a Szakszervezetek Országos Tanácsáé a Népszava, a kormányé meg a Magyar Hírlap. A rádió és a televízió is közvetlenül az MSZMP irányítása alá tartozott.
De ez így túlságosan általánosnak tûnik, ezért részletezzük. Minden újság felügyeletét politikai bizottsági tag látta el. A Népszaváét a szakszervezetis Gáspár Sándor, a Magyar Nemzetét a feltörekvõ Pozsgai. Az újságok újságja a Népszabadság volt, szintén kellõ, magas rangú irányítóval, bár az már nem is újság, hanem egy intézmény volt, a legjobb feltételekkel. Egy-egy ügyben a Népszabadság adta meg a hangnemet, amit aztán átvett és hûen követett a rádió, a televízió és minden egyes megyei napilap. A Népszabadság fõszerkesztõje az MSZMP Politikai Bizottságának összes információját birtokolta. 1963-ban az elbocsátott légió, az ÁVH emberei jórészt az írott sajtóban helyezkedtek el, mert az akkor kiépülõ televízió még nagyon keveset tudott közülük átvenni. Az ÁVH, a televízióban, az úgynevezett utazós helyeket foglalta el, a külföldi utazásokat uralta, így az akkori Telesport emberei, szinte egytõl egyik az ÁVH-tól kerültek oda. Radnai János, Szõnyi János, Vitár Róbert, Vitray Tamás és a többiek, az elbocsátott légió emberei voltak. Rendfokozattal rendelkezõ tisztek. A rádió külügyi tudósítóiról, utazó munkatársairól, Szepesirõl, Kulcsár Istvánról, Ipper Pálról és a társaikról ugyanez mondható el. Moszkvába, Londonba, Tel-Avivba, New-Yorkba, az újságírók közül, csak magas rangú, szigorúan titkos tisztek kerülhettek ki. A Magyar Távirati Iroda volt és maradt a csúcsok csúcsa. Ez az intézmény mindenkor a titkosszolgálatok információ szerzésének góca volt. Õk válogatták a továbbítandó híreket, õk is címkézik meg, hogy mi ebbõl a titkos, a dupla nullás, tehát szigorúan titkos, melyek, amelyeket szivárogtatni kell. A Népszabadsággal voltak szoros kapcsolatban, amely „orgánum”, a politikai bizottság döntése alapján, megmondta, hogy ezeket a híreket milyen hangnemben kell „szellõztetni”. Kádár János, haláláig, soha nem engedte meg, hogy egy-egy politikai bizottsági döntést elõször személyesen ne õ olvasott volna el, mielõtt megjelent volna az a Népszabadságban.
De visszatérve a Magyar Távirati Irodára, kiküldött tudósítói egyben tudósították a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót is. Az ellenõrzés tehát egyértelmûen biztosított volt. Az is gyakorlat volt, hogy a Moszkvából érkezett, hivatalos hírek közül csak azokat volt szabad nyilvánosságra hozni, amelyek az ottani, szintén a szovjet pártfõtitkár által ellenõrzöttek voltak. Hiába adott ki egy-egy hírt London, Washington, Párizs, amíg annak szovjet verziója Moszkvából meg nem érkezett, itthon tilos volt közölni. S csak a TASSZ híre hangozhatott el. Az eddig leírtakra mutassunk meg egy példát. Az alábbi interjú, amit én készítettem, 2000. május 28-án hangzott el a Magyar Rádió Vasárnapi Újságjában. Gazdag archív anyagom egyik példánya ez, a kérdezett Belovai István, az Amerikai Egyesült Államokbeli Colorádo államából, Denverbõl. Belovait úgy ismerte meg az ország, mint aki még a Kádár-rezsimben NATO kém lett, tehát átállt a másik oldalra. Rehabilitációjára a mai napig nem került sor. Továbbra is hazaárulóként van itthon elkönyvelve. Belovait Aczél Endre újságíróról kérdeztem akkor, akirõl 2000. május 22-én, hétfõn, a Magyar Nemzetben a következõ jelent meg: „Aczél 1944-ben született. Nemcsak tudósítóként volt a nómenklatúra dédelgetett tagja, hanem Acsádi néven, mint katonai hírszerzõ is, ha a B.18. 00023/1985-ös számú vádirat nem hazudik, amelyet Balatoni Elemér ezredes, katonai ügyész fogalmazott, és amelyben Belovai Istvánt, a NATO kémjét azzal is vádolják, hogy az amerikaiknak felfedte Aczél rejtettebb mesterségét és küldetését.”
„Magyarán- mondom Belovainak-, Aczél Londonban hírszerzõ volt, miközben a Magyar Távirati Iroda tudósítójaként, újságíróként volt kint hivatalosan? Mit tud ön errõl?
- A rövidke kis idézet teljesen megfelel a valóságnak. Aczél Endre valójában az MTI kiküldetésében Londonban volt, de egyben a katonai hírszerzés ügynöke is, és ilyen minõségben, fedésben folytatta ezt a tevékenységet.
- Acsádi Endre néven dolgozott a hírszerzésnek Aczél Endre. Tudható az, hogy mikortól és meddig?
- A konkrét idõpontot nem tudom, de a ’70-es évek elejétõl már a katonai hírszerzés tagja volt. Az, hogy Acsádi a fedõneve, teljesen elfogadott dolog, mert a katonai hírszerzés rendszerében a rejtett tevékenység során mindenki kapott egy fedõnevet. Neki az Acsádi név jutott.
- Ön 1982-ben került ki Londonba, mint hivatásos hírszerzõ, hiszen a katonai pályán indult el az élete. Ekkor találkozott Aczél Acsádi Endrével?
- Személyesen ekkor ismertem meg, habár korábban már ismertem a nevét különbözõ újságírói tevékenysége során.
- A jelentéseivel találkozott?
- Mielõtt kimentem volna, itthon is találkoztam a jelentéseivel.
- Tudható, hogy mikor jelentett Aczél Acsádi Endre?
-Semmi titkot nem jelent ma már ez, hogyha elmondom, hogy õ szakképzettségénél, illetve beosztásánál fogva tudósítói tevékenységet folytatott, ennek kapcsán a hírek megszerzése érdekében legálisan kapcsolatot tartott egy csomó emberrel, legyen az brit állampolgár, vagy más nemzetiségû. A sajtóbörzén alapvetõen politikai, katonapolitikai hírek megszerzésére törekedett. Ebbõl készített jelentéseket és továbbította a katonai hírszerzés központjába.
- Meddig végezte ezt a tevékenységét Aczél Acsádi?
- A rendszerváltozásig. 1990-ig mindenképpen tagja volt a katonai hírszerzõ szervezetnek. Nem tudom, hogy utána az új felállásban ez tovább folytatódott-e, de nagy a valószínûsége, hogy nem.
- Külön fizetést kapott a tevékenységéért?
- Természetesen kapott külön juttatást, meg a költségeket mindig megtérítette a Katonai Hírszerzõ Hivatal. A rezidentúra. Tehát, ha azt mondta, hogy valakivel vacsorázott és ahhoz tudott csatolni egy információt és abból jelentés készült, akkor az ebédjét, vacsoráját, a fogyasztását el lehetett számolni.
- Akkor õ tulajdonképpen két helyrõl kapott jövedelmet. Kapott egyszer, mint hivatásos MTI tudósító, másrészt pedig, mint a hírszerzés egyik embere.
- Így van, pontosan.
- Ez sok pénz lehetett?
- Nem, nem ez volt a nagy pénz. A nagy pénz az volt, hogy õ lehetett az MTI kiküldöttje Londonban. Õ pedig azért kerülhetett ki Londonba, mert a katonai hírszerzés ügynöke volt. Ezért két-háromszáz amerikai dollárnál többet nem kapott havonta, s ehhez jött az imént említett költségtérítés.
- Rendfokozata is volt?
- Igen. Úgy tudom, hogy utoljára százados volt. Amikor Vietnamban teljesített rövid ideig szolgálatot, azt hiszem, hadnagyi rendfokozata volt.
- És mit gondol, Vietnamban hírszerzõ is volt már egyben?
- Már ott is, igen.
- Ezt honnan tudjuk?
- Mert tudom.
- Erre vannak dokumentumok, jelentések?
- Én láttam ilyen dokumentumokat, tehát következésképpen fogadja el hitelesnek, amit mondok.
- Amirõl most beszélünk, az a Kádár-rendszer idõszaka. Akkor a magyar politika nem volt független Moszkvától. Sõt. Magyarország vazallusa volt a Szovjetuniónak. Azok az emberek, akik Londonból például jelentettek Magyarországra, nevezetesen Aczél Acsádi Endre is, azok az emberek Magyarországnak, Budapestnek jelentettek, vagy Moszkvának?
- Akik nem voltak beszervezve a KGB által is, azok mindig a magyar katonai hírszerzés rezidensének tették meg a jelentést, és innét ment a katonai hírszerzés központjába a hír. A magyar katonai hírszerzés központjában a bejövõ híreket értékelték, és ha úgy találták, hogy arról a szovjeteket tájékoztatni kell, akkor azonnal, egy külön táviratban ment az anyag tovább. Lefordították oroszra és küldték Moszkvába.
- Tehát akkor elképzelhetõ, hogy Aczél Acsádi Endre jelentései is Moszkvában kötöttek ki, az ön által imént említett rendszer alapján?
- Igen, pontosan errõl van szó, az információk zöme Moszkvában kötött ki.
A beszélgetéshez- bár erre felkértem – Aczél Endrének nem volt hozzáfûzni valója.”

De térjünk vissza az eredeti gondolatokhoz. A Magyar Rádióban egy olyan rendszer mûködött, amelynek úgynevezett hangulatjelentõ felelõsei voltak. Ilyen hangulatjelentõ volt például Bolgár György is, aki rendszeresen megjelent az akkori munkahelyemen, a Falurádióban, és az MSZMP egy-egy döntésérõl, intézkedésérõl kérdezte a munkatársakat. Így mûködött a rendszer, ebben a piramis felállásban. A Magyar Rádió, miután kiemelt titkosszolgálati felügyelet alatt állt, a hangulatjelentõnek hivatalosan kapcsolatban kellett állni a titkosszolgálatokkal. A rádió, pontosan kiemelt helyzetébõl adódóan, beszervezés szempontjából, tabu volt a BRFK-nak, s más titkosszolgálati szervezeteknek. A rádió és a televízió, ügynökszerzés céljából, kifejezetten annak a már korábban említett tábornoknak a fennhatósága alá tartozott.
Ezek az intézmények a hivatalos véleményközlés fóruma voltak. Ha itt valakit elmarasztaltak, pakolhatta otthon a betyárbútort, a karrierjének vége szakadt, vehette a selyemzsinórt. De hogy mûködött ez máshol? Ugyanígy. A Pravda, az akkori Szovjetunióban szintén mindég hivatalos állásfoglalást közölt. A despotikus rendszerekben, mint például a szocializmusban, vagy a mostani globalizmusban, a híreken keresztül döntenek mindenben. Nézzük meg például- egy kis kitekintéssel- az egyiptomi Al Ahram nevû, Nasszer, Szadat, vagy jelenleg Mubarak által felügyelt újságot. A fõszerkesztõ, megjelenése elõtt, ott is naponta mutatja be, hogy mi jelenik meg a lapban.
De vegyünk ismét hazai példákat. Közvetlen ismerõseim közé tartozott, a Budakalászon élt, azóta már meghalt, a meggymagosként elhíresült Demeter Béla, még a Kádár-rezsimbõl. Egyetlen bûne volt, hogy a konzervgyárakban, fillérekért, megvásárolta a feleslegessé vált meggymagot. Facsemete ültetvénye volt, a magot kemény munkával megtisztította, további fejlesztésre alkalmassá tette, a kikelt, majd termésre éretté tett facsemetéket meg, piaci áron eladta. Nagy nyeresége származott ebbõl. De hát akkor még a Kádár-katonák uralkodtak. A Magyar Televízióban volt egy Kékfény nevû mûsor, munkatársa, mûsorvezetõje, riportere Szabó László, a Szabad Nép, majd a Népszabadság munkatársa.
Szabó, valósággal üldözte Demeter Bélát, mint csalót mutatta be, aki aztán nem is kerülte el a börtönt. Szabó László szintén ÁVH-s tiszt volt, akit a leszerelése után a televízióhoz tettek. A Kékfény, mint rendkívül nézett mûsor, a bûnügyi eseményeket befolyásolta. Majdhogynem kijelenthetõ, hogy Szabó nem riportokat csinált itt, hanem szinte elõre közölte az ítéleteket, ami teljes uralmat jelentett az igazságszolgáltatás fölött. Aki a Kékfényben pozitív figuraként jelent meg, megdicsõült, ha rossz fényben tüntették fel, készíthette a börtöni „motyóját”. A Kékfény mûsoráért egyébként az akkori Belügyminisztérium szigorúan titkos tisztjei feleltek, hivatalosan. Ha valaki venné a fáradtságot és „visszalapozná” ezeket a mûsorokat, megnézné a szerkesztõbizottság tagjainak névsorát, megdöbbenve venné észre, hogy mind III/II-es tisztek, szigorúan titkos tisztek voltak, egy részük pedig ÁVH-s.
A kiemelt sajtómunkások, akikre szigorúan titkos tisztként is a titoktartási fogadalom kötelezettsége érvényes, több ezer ilyen ember volt (van?) a magyar sajtóban, nemcsak párttagságuk által kötelezettek a pártutasítások végrehajtására, hanem a külön fizetéssel járó titkosszolgálati állományuk miatt is. Ezek közül a képzett és politikailag megbízható embereket, a hangsúly most ez utóbbi megjegyzésen van, többlet információkhoz juttatják, meghatározott csatornákon keresztül, és nekik szondázniuk is kell, hogy az általuk kiszivárogtatott hírnek milyen lecsapódása, következménye van az állampolgárok között. Tulajdonképpen, egy teljesen zárt rendszerben, a legmegbízhatóbbakat külön információkkal látják el, nemcsak külön javadalmazások fejében, hanem garantálják nekik, és ez a gyakorlatban meg is valósult, a politikai hatalmasságokhoz való bejutás lehetõségét. Így alakulhatott ki, újságírók között a kasztrendszer, nemcsak a rádióban, hanem a televízióban, Népszabadságnál és más újságoknál is. A kasztrendszeren belül dõlt el az is, hogy ki kérdezhetett, kit. Ilyen kasztrendszerbe tartozott például a Magyar Televízió egyik elnökhelyettese, Megyeri Károly, õ kérdezhette Kádárt. Néha lehetõséget kapott erre Szepesi, Balogh Mária.
Ezt a kasztrendszert felügyelte Tömpe István, aki egy idõben, egy személyben volt a Magyar Rádió és a Magyar Televízió elnöke is, Hárs István, egykori ÁVH-s, belügyminiszter-helyettes, elnöke a Magyar Rádiónak. Ebben a felállásban valósulhatott meg a legszigorúbb pártellenõrzés, titkosszolgálati eszközökkel, egészen a piramis alján lévõ megyei pártlapokig. Országosan döntenek például egy Kalocsai ügyben, de a piszkos munkát a Kecskeméten megjelenõ Petõfi Népe végzi el. Így robban fel Petike János tanácselnök ügye, akit lopással, csalással vádoltak meg. A vészharangot a Népszabadságban kondították meg, a kegyelemdöfést azonban a megyei napilap, a már említett Petõfi Népe adta meg. Ez is bizonyítja, hogy mennyire egytövû, diktatórikus a vezénylés egy-egy ügyben, a proletárdiktatúra és az internacionalizmus jegyében.
Vegyünk egy ellentétes példát is, olyat, amikor a sajtót, egy adott ügyben, csendre intik. Az ügy fõszereplõi, szintén még a Kádár-rezsimben, Medgyessy Péter, Kostyál Rezsõ, Draskovics, Bonifert, a Pénzügyminisztériumból. Lakás- panama ügybe keveredtek, ami akkor igazán kirívó cselekedet volt. Kádár nagyon vigyázott arra, hogy ilyenek ne történjenek, védték az állami tulajdont. Kádár egyébként is irtózott a magántulajdontól. Amikor Havasi Ferenc családi házat épített Tatán, mint az MSZMP Központi Bizottságának gazdasági titkára, Kádár zsörtölõdései közepette, az õ engedélyével tehette csak meg. Azt mondta az „öreg”, hogy minek Havasinak a saját tulajdonú családi ház, amikor, ingyen, oda költözhet, ahová akar. Az persze már más kérdés, hogy a tatai ház is ingyen készült, az építõanyagot a környezõ építõipari cégek szállították a helyszínre, fizettség nélkül, a sütõi egykori kõbányásznak.
De megint elkanyarodtunk, jöjjenek ismét Medgyessyék. Amikor ismertté vált az ügy, és a pártalapszervezeti taggyûlésekrõl jöttek a hírek, hogy az elvtársak mélyen elítélik Medgyessy miniszterhelyettesék ügyletét, mérhetetlen gyorsasággal csendre intették a firkászokat. Akiknek, ettõl fogva azt kellett bizonygatniuk, hogy nincs is panama, nincs is Medgyessy ügy. De azért nem hagyták annyiban, pártfegyelmivel zárták le a lakásépítési akciót. A vizsgálatot maga Marjai József miniszterelnök-helyettes vezette. Persze azonban nem történt semmi, csak megijedtek, hogy a társadalom mily mértékben ítéli el ezt a „mérhetetlen nagyságú” panamát.(Két következtetés: akkor még tartottak a társadalom haragjától, s a köznép, akkor még, tudott haragudni. Azóta mindenki csöndben van, holott a tét sokkal nagyobb.) A politikai bizottság pillanatokon belül döntött, hogy ezt a kérdést el kell a néppel felejtetni. A felejtéshez megvoltak a megfelelõ emberek és orgánumok.
Az ember gondolkodik és választ vár arra a kérdésre, nem volt olyan újságíró, aki állását kockáztatva, szembe menetelt volna a hazugságokkal, s azt kell mondani, emlékeim alapján is, hogy alig. Az újságíró, még az értelmiségen belül is, egy külön kasztot képviselt. Oda tartozni kegy és rang is volt, egyszersmind. Nem a fizetés volt magas, hanem a szakmával járó egyéb kiváltság. Ismerték a döntési mechanizmust, nem kockáztathattak tehát. De a becsületes módszerre is vegyünk egy példát, szintén Bács-Kiskun- megyébõl, a Petõfi Népétõl. Holman Péter kolléga azt a feladatot kapta, „énekelje” meg a dicsõséges, felszabadító Vörös Hadsereg hõstetteit. Mindazt, amit Alpár lakossága kapott a szelíd tekintetû orosz katonáktól. De hiába kérdezte az ott lakókat, õk csak arról tudtak beszámolni, hogy jöttek az oroszok és nõket erõszakoltak meg, elhajtották az állatokat, loptak, raboltak, civileket gyilkoltak. A cikk az alpáriak elmondása alapján készült el, de nem jelenhetett meg. Szerzõjét azonban még így is, az öngyilkosságba kergették. Kíméletlenül eltaposták.