Hazánkért - Lakatos Pál Főoldal Lakatos Pál
Lakatos Pál: Végleg eltűntem?                                                  
  Főoldal  |  Bemutatkozás  |  "Könyvesház"  |  Írások  |  Archívum  |  Kapcsolat  |  Linkek  |  Programok  |  Keresés  
Olajszőkítők  |  Ügynökügyek  |  Újságírók árulása  |  Tengiz magyar áldozatai  |  Könyveimből  |  Szabadkőművesek-Holocaust- Trianon  |  1956  |  Talmud  |  Aranyvonat  |  Őseink  |  Cigányélet  |  Mártírjaink
Könyveimből

Lakatos Pál: "Rendszerváltó" miniszterelnökök pórázon (A könyv 2003-ban készült.)  Nyomtatható változat 
Németh Miklós újraosztotta Magyarországot

Aki kapta, marta



• A Medgyessy-portré megrajzolását egy provokált tüntetés megszervezésének bemutatásával kezdtük. Amikor beszélgetünk, abban az idõszakban sztrájkoltak a Volán dolgozói. Ha meg lehetett szervezni az Erzsébet-hídi tüntetést, akkor az emberben felvetõdik a kérdés, hogy vajon a Volán-sztrájk, és egyáltalán a magyarországi sztrájkok nem a hatalom által engedélyezettek-e, úgy, hogy a háttérben megegyezik a szakszervezeti vezetés és a hatalom, mutatva Nyugatnak, hogy nálunk demokrácia van, nálunk lehet sztrájkolni.
• Tökéletes a diagnózis. Az elmúlt tíz évben, amikor a munkáltatói- és munkavállalói jogok érvényesítésével kapcsolatban bármilyen polémia felvetõdött Nyugaton, itthonról azzal válaszoltak, igaz, hogy nincsen szociális ügyekben párbeszéd, bevezettük a Bokros-csomagot, de az alapvetõ jog, a sztrájkjog egy pillanatra sem sérült, a Munka Törvénykönyvében ez a jogosultság nemcsak írott malasztként van rögzítve. A szakszervezetek jelenleg is a baloldali magyar politikai élet tevõleges résztvevõi, legalább tíz listás képviselõjük van a parlamentben, több politikai államtitkár van közöttük, meghatározó parlamenti bizottsági elnökök, s van közöttük szakszervezeti kötõdésû miniszter is. Nyilvánvaló, hogy a Volán-tüntetést is az MSZOSZ-szel egyeztetni kellett, ezt kellett tenni párton belül is, mert ezek a szakszervezeti vezetõk egyúttal az MSZP tagjai is. Álságos az egész, csak arra való, hogy a Nyugatnak megmutassuk, nálunk igenis van joga tüntetni is a munkavállalónak. Viszont ennek az ellenkezõjére is van példa, a multik meg sem engedik, hogy területükön szakszervezeti mozgalom szervezõdjön. És ez ellen a magyar politikai vezetõk nem tettek semmit. Figyeljük meg, hogy a sztrájkokat az utóbbi tíz évben mindig az ÁPV-Rt. tulajdonában lévõ vállalatoknál szervezték, tehát a Volánnál, a MÁV-nál. Hogy érzékeltessük, mennyire vihar ez egy lavór vízben: a Magyar Köztársaság költségvetése jelenleg évente tízezermilliárd forint. A bérvonzata – amiért sztrájk volt a Volánnál – a költségvetés 0,1 ezrelékét sem éri el. Tehát ez nem tétel, morzsának sem tekinthetõ. A NATO-kötelezettség miatt viszont évente 13,5 milliárd forinttal köteles emelni a magyar költségvetés a hozzájárulást, s ez ellen nem tiltakozott senki.
• Miközben már nincs ellenség, mert nincs Szovjetunió, az utód Oroszország pedig nem ellenség…
• Miközben nincs ellenség, a magyar kormány évenként 0,16 ezrelékkel köteles emelni a költségvetésbõl a hozzájárulást. Hozzáteszem, hogy egyetlen állami közlekedési vállalatot sem tudtak nyereségesre kihozni az utóbbi idõben. Ez nem véletlen. Ez mutatja az állam pazarló gazdálkodását. Racionális érvekkel nem lehet megmagyarázni, hogy miért törvényszerû a biztos bevételt hozó vasúti társaság és a Volán állandó vesztesége, amelynek monopolhelyzete ugyanolyan egyértelmû, mint a BKV-é a fõvárosban. Ezeket a sztrájkokat fû alatt egyeztetik elõre, majd a nagy civódás után rendszeresen megjelenik a szakszervezeti vezetõ, aki tegezõ viszonyban van a vele partneri viszonyban lévõ, ÁPV-rt.-t képviselõ munkatárssal vagy politikussal. A dolgok pillanatok alatt rendezõdnek, és utána mind a két fél bejelenti, hogy milyen eredményes munkát végeztek, és az egymásnak feszülõ indulatok kölcsönös kompromisszumokkal lelohadnak.
• Miközben a sztrájkban részt vevõ dolgozókat sok esetben azzal fenyegetik, hogy a sztrájk törvénytelen, és a károkat nekik kell megfizetni.
• Ez így volt a MALÉV-sztrájkoknál és mindenütt. Ahol spontán indult meg a sztrájk, ott valóban volt is ilyen következménye. A magyar szakszervezeti mozgalom képviselõi a Medgyessy- és a Horn-kormányban még kormánytagok is lettek. De annyit hadd mondjak, a magyar szakszervezeti mozgalom az elmúlt tizenöt évben gyakorlatilag tönkre ment, csak önmaga bürokráciáját képviseli. Jellemzõ, hogy akár az IBM-botrányról, a hatalmas méretû elbocsátásokról vagy hasonlóról mindig utólag értesül a szakszervezet. Sõt, elfogadnak alkotmányellenes tételeket is, például hogy egy magániskolában – a Lauder iskolában – nem engedik mûködni a szakszervezetet. Tudniillik, közli a támogató, amennyiben szakszervezet alakul, akkor megvonja a támogatását. És ez nem egyedi eset. A multinacionális nagyvállalatoknál az üzemi tanácsok megalakítása is rendkívüli nehézségbe ütközött, nem hogy a szakszervezeti jogok, hanem az alapvetõ emberi jogok sem érvényesültek. Ennek következményét az Európai Unión belül nagyon sokan látják. A hatalom igazi félelme, hogy vajon mi lesz akkor, amikor spontán elindul valamilyen szervezkedés, amire nem látnak rá, amit nem tudnak kézben tartani, akár egy rövid telefonbeszélgetés erejéig is, hogy ugyan Géza, hagyjátok már abba a sztrájkot, nem kell tovább cukkolni az embereket.
• Ez konkrét példa?
• Volt egy rövid sztrájk, amikor a miniszter felhívta a barátját, hogy tényleg hagyjátok abba, nem kell tovább cukkolni az embereket, mert ebbõl akár még tömegdemonstráció is lehet.
• Ez melyik sztrájk volt, ki a barát, és ki volt a miniszter?
• A mostani kormányról, a mostani Volán-sztrájkról van szó. Nem légbõl kapott a dolog, úgymond a saját szakszervezeti vezetõire már nemigen akart hallgatni a fõkoordinátor, ezért kénytelen volt a miniszter is szólni neki, hogy hagyják abba. Ez azért történhetett meg, mert a miniszter is tudja, hogy bármikor bármilyen megegyezés bejelenthetõ.
• Tehát itt arról van szó – hogy teljesen precízek legyünk –, hogy a miniszter hívta fel Inokai Gézát, a sztrájkot szervezõt, hogy hagyják abba?
• Természetesen. A tulajdonos képviselõje hívta fel, a magyar kormány tagja. Kiss Péter többször beszélt a szakszervezeti vezetõvel személyesen, és Csizmár Gábor, a munkaügyi kapcsolatokért felelõs államtitkár is. Ezeknél az esetéknél azt kell látni, hogy bár látszólag egymásnak feszülnek az indulatok, mint ahogy a parlamentben megszoktuk, de „fû alatt” mennek a telefonok, az egymás közti, nem a nyilvánosságnak szóló kapcsolatok bensõségesek, barátiak minden esetben.
• Ennek viszont eszköze az a magyar polgár, aki azt hiszi, hogy most itt a nagy lehetõség, keményen küzdhet az érdekeiért.
• Errõl szól az egész átalakulás. A magyar polgár ugyanúgy félrevezetett egyenként és csoportosan. Nyilvánvaló, hogy abban az országban, ahol az alkotmányozás még a kezdeti idõszakát sem éli, és közben azt mondjuk, hogy a „rendszerváltozás” lassan befejezõdött, ott olyan alapvetõ problémák merülhetnek fel, hogy látszólagosak a jogok, a törvény elõtti egyenlõség írott malaszt csupán, látszólagos a tulajdonbiztonság, a jogbiztonság és a sztrájkjog is. A magyar polgárok, a munkavállalók elhiszik, hogy valóban az õ érdekükben történt egy-egy szervezkedés, a kudarc után azonban nehezen tudnak azzal a gondolattal megbarátkozni – és ez valóban romboló hatású –, hogy ismételten nem értek el semmilyen eredményt. Kaptak egy pár ígéretet, és ugyanazok a szakszervezeti vezetõk, akik a sztrájkra biztatták õket, felkérésre, megnyugtatják a munkásokat, hogy mindent változatlanul kell tovább folytatni, mert a költségvetésnek csak ennyi a lehetõsége. Minden egyes tárgyalás úgy fejezõdik be, hogy azt mondják, a jelenlegi költségvetési korlátok miatt nem lehet tovább fejleszteni a bért. Meg azt is mondják, a jelenlegi munkaszervezés nem eléggé hatékony, tehát nem felel meg a nyugati normáknak. Ez mind-mind nem igaz, mert Magyarországon a munkaerõ jelenlegi hatékonysága közel hetven százaléka az Európai Unió átlagnormájának, a bér viszont nem éri el az ottani bér húsz-huszonkét százalékát. Van egy közel ötvenszázalékos rés, s így nem lehet azt megmagyarázni, hogy miért nincs a magyar munkaerõnek ára.
• Ha már szóba hozta a bért, mondjunk konkrét példát! Hasonlítsuk össze ugyannak a multi cégnek a magyarországi és a nyugat-európai óradíját.
• Ezért a bérkülönbségért vannak itt a multinacionális cégek, és itt a szakszervezetnek iszonyatos a felelõssége. Elmondom, Nyugaton ezt hogyan csinálják. A német agrárszövetség például csak úgy enged be külföldi munkaerõt a saját piacára, hogy kiköti, csak és kizárólag a saját maga által kiharcolt munkabérrel lehet alkalmazni. Alacsonyabb bérért nem lehet, mert akkor a saját munkaerejét, elért eredményeit veszélyezteti.
• Most viszont arról beszélnek, hogy miután Magyarországon valamelyest növekedett a munkabér, majd Kelet-Európa más régióiból hoznak be alacsonyabb bérért a multik Magyarországra embereket, akik kiszorítják a „többletpénzért” itt dolgozó magyarokat.
• Ez EU-szabályzat ellenes. A német példa pontosan azt jelenti, hogy lehet Németországba menni dolgozni, de azonos munkáért azonos bért kell fizetni. Tehát így védik a munkaerõpiacukat a felhígulás ellen. A szakszervezetek a saját munkavállalóik hosszú távú érdekeit védik ezzel. Ezzel szemben Magyarországon, mondjuk az Audi, ma tizenegy márkás rezsióradíjat fizet egy csúcstechnológiával gyártott termékért, ami az anyacégnél száz márkás rezsióradíj alatt nem megoldható. Ez a tizenegy márka úgy alakul ki, hogy négy márkát eleve zsebre tesz az üzletkötõ, aki a munkást kiközvetíti. Tehát a magyar munkás egyórai munkájából nettó négy márka nyereséget kap a közvetítõ. Ez több, mint amennyi az összes magyar munkás nyeresége ugyanennyi óra alatt. Ez a kizsákmányolás – amely a szakszervezetek és a politikusok tudtával történik jelenleg Magyarországon – unióellenes és piacgazdálkodás-ellenes. A magyar szakszervezetek vagy nem ismerik az Európai Unió szabályzatát, egyáltalán a nemzetközi munkajogi szabályozást, vagy pedig fizetett alkalmazottai a jelenlegi bürokráciának. Ez utóbbit erõsíti meg az a tény, hogy a MÁV saját maga, havi hat-hétszázezer forinttal díjazza szakszervezeti vezetõit. Kit képvisel tehát a szakszervezet? A kérdés, azt gondolom, eldõlt.
• A rendszerváltó miniszterelnökök sorát rendhagyó módon az elsõ, ebbe a kategóriába sorolható miniszterelnökkel zárjuk, Németh Miklóssal. Németh Miklós idõszakáról már sokat beszéltünk. Szóltunk az 1988. évi spontán privatizációs törvényrõl, a gazdasági társaságok megalakításáról szóló törvényrõl, amellyel megindult Magyarországon a szabadrablás.
• Amit az idõ nagyon szépen betemetett. Az a tevékenység, amit akkor Németh Miklósék végeztek, látszólag a rendszerváltás törvényes véghezvitelét készítette elõ. Állítólag megszüntette a hatalmon lévõ MSZMP kizárólagos monopóliumát, leszerelte a munkásõrséget, elkezdte a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról. Egyébként – kis iróniával mondva – a hazainduló szovjet csapatokat ebrudaltuk ki.
• Ön szerint az oroszok egyébként is elmentek volna? Ez tehát nem egy rendszerváltó vívmány?
• Elnézést kérek, mindenünnen elmentek. Semmi köze a közép-európai országoknak ehhez a hazamenetelhez. A felbomló Szovjetunió olyan konfliktushelyzetbe került afganisztáni veresége után, a hadsereg oly mértékben demoralizálódott, hogy ha például a rendszerváltó szocialista országokban maradt volna az akkori szovjet hadsereg, akár egy belsõ puccsot is végrehajtott volna. Az a szabadságérzés, ami a szovjet katonákat eltöltötte a „rendszerváltozás” ideje alatt, riadt intézkedésekre sarkallta a KGB és a szovjet politikai vezetés agytrösztjét.
• Tehát, ha itt vannak a szovjet katonák – ez most számomra ad abszurdum –, esetleg az is bekövetkezhetett volna, hogy a rendszerváltozást igazán akaró magyarok oldalára átállnak?
• Ez volt a válaszom lényege. Olyan szimpátiát váltott ki a szovjet katonaságban ez a látszólag szabad légkör, hogy akár a rendszerváltozás zsoldosaivá is válhattak volna. Meg kell mondani, hogy a magyar honvédséghez és a magyar fegyveres erõkhöz képest a jól képzett déli hadseregcsoport hatalmas fegyverarzenállal rendelkezett, ezzel az erõvel Magyarországot akár sakkban is tudta volna tartani. A valódi rendszerváltozást akarók oldalára állva, szembefordulhattak volna a magyarországi hatalmasságokkal.
• Megint megdõlni látszik egy legenda.
• Igen, az a legenda, hogy mi zavartuk el innen az orosz csapatokat. Ez olyan, mintha egy bolha ingerelné az elefántot. Tudomásul kell venni, hogy a szovjet, most orosz fegyveres erõk közel egyensúlyban állnak a világot egyébként gazdaságilag egyedül birtokló NATO és Egyesült Államok haderejével. Ha ez nem így lett volna, akkor az Orosz Köztársaság már régen nem ilyen belsõ törvények szerint mûködne. Nem engednék, hogy így mûködjön. De egy világbirodalmat nem lehet arra kényszeríteni, amit nem akar. Vegyük tudomásul, hogy soha a világtörténelemben olyan még nem történt, hogy egy túlsúlyban lévõ nagyhatalom önmaga érdekei ellen cselekszik.
• S az nem lehetséges, hogy az akkori Szovjetunió pénzt kapott azért, hogy a katonáit hazavigye innen?
• Ígéreteket kapott erre. Ez már a máltai egyezményben szerepelt. Reagen és Gorbacsov megegyezett ebben, aminek az volt a lényege, hogy amennyiben a szovjet csapatok visszavonulnak – akkor még nem volt szó a lett, a litván és az észt területekrõl, csak Kelet-Közép-Európáról –, akkor a szovjet gazdaság átmentei nehézségeit a mûvelt Nyugat, az ún. G-7-ek finanszírozzák. Ez nem kevesebbet jelentett, mint hogy azt kérték Máltán Gorbacsovtól, vonja vissza hadseregét. A hadsereg visszavonulásáért, leszereléséért, valamint az orosz gazdaság piacgazdálkodásra történõ átállításáért cserébe – akkori értéken – mintegy nyolcvan-százmilliárd dollárt fizetett volna Nyugat. Ezért a pénzért még valamit meg kellett volna azonban tenni az orosz vezetésnek: egyúttal vissza kellett volna vonniuk, nemcsak a Kelet-Közép-Európába beépített titkosszolgálatokat, hanem a nyugat-európai rendszerekbõl is ki kellett volna vonulniuk. Ez a megállapodás szavakban megtörtént, de egyik fél sem bízott a másikban, és ezért lett olyan felemás ez a rendszerváltozás minden oldalról. Az oroszok ugyanis látszólag visszavonultak, de nagyon jól tudták, hogy az energetikai rendszerük sérülékenysége miatt – tehát az olaj- és földgázfüggõség miatt – bármikor zsarolhatók, ezért azokat az évtizedek óta beépített szolgálati személyeket, akik a magyar gazdaságot, Kelet-Közép- és Nyugat-Európát teljes egészében behálózták, nem vonták vissza. Ezért Nyugat-Európa viszont a rendszerváltozás segítségére megígért összeg töredékét adta csak. Ez egyébként hatványozottan több, mint Magyarország teljes adósságállománya. Tehát az a legenda, hogy Kelet-Közép-Európából Magyarország és az utódállamok visszaszorították a szovjet hadsereget – egyszerûen nem igaz.
• Ha már szóba került az adósságállomány, eszembe jutott az a riadt nyilatkozat, amit Németh Miklós tett 1989-ben, hogy Jézus-Mária, én mint miniszterelnök most tudtam meg, hogy Magyarországnak húszmilliárd dolláros külföldi államadóssága van.
• Ez képmutató ijedelem volt, hiszen Németh Miklós korábban mint az MSZMP gazdaságpolitikai titkára felügyelte a magyar kormányt, az MSZMP KB-n belül. Ennek a mechanizmusa a következõ volt: a központi bizottság illetékes osztálya elõkészítette a döntést, jóváhagyta, utasította a kormányt annak végrehajtására, és az illetékes gazdaságpolitikai titkár pedig jóváhagyta a kormány döntését. Tehát, hogy akkor hallott elõször a húszmillió dolláros bruttó államadósságról, ez egyszerûen nem igaz. Megint más kérdés, hogy visszasírjuk azokat az idõket, amikor a magyar állam belsõ adóssága csupán ötszázmilliárd forint volt, és ezerkétszázmilliárd forint, tehát húszmilliárd dollár a külsõ államadóssága (hatvan forintos dollárral számolva), amely egyébként nettó adósságállományként nem érte el a tízmilliárd dollárt. Tehát ha beszámítjuk a nekünk tartozó országok adósságát is. Ez rendkívül gyorsan és jól kezelhetõ adósságállomány volt. Jelenleg ennek sokszorosa az adósságállományunk, miközben eltûnt a nemzeti vagyonunk. Németh Miklós tehát azt mondta, hogy szörnyûséges ez az állapot. Én viszont nagyon jól tudom, hogy a magyar kormányfõ és a vezetõ politikusok állandó teniszpartnere, a nemi másságáért oly elhíresült Mark Palmer amerikai nagykövet volt, aki ugyanebben az idõpontban minden helyen – elõször természetesen engedéllyel az SZDSZ-nél, majd utána az ellenzéki mozgalmaknál, az MDF-nél is – nyilvánosan, nemcsak négyszemközti beszélgetésekben, közölte, hogy a magyarok ne féljenek az adósságállománytól, mert ezt a mûvelt Nyugat a rendszerváltozás elsõ szabad kormányának megalakulása után természetesen azonnal elengedi. Ezzel megegyezõ kijelentéseket tettek Nyugat-Európa vezetõ politikusai. Nem tudom, Németh Miklós mitõl ijedt meg! Ezt mondta – személyesen hallottam – Alois Mock és Kohl kancellár is. Sõt Kohlék még Németh Miklós kormánya idején kétszer egymilliárd márka vissza nem térítendõ segélyt is adtak Magyarországnak a rendszerváltozás zökkenõmentessége érdekében. Ezek az álságos ijedelmek nemcsak Németh Miklós szájából hangzottak el. Németh kormányának sztárminiszterét úgy hívták, hogy Békesi László, aki pénzügyminiszterként az 1989-ben elfogadott 1990-es költségvetésre azt mondta, Isten óvja meg hazánkat! Pedig az államháztartás hiánya nem érte el tervezetten a három százalékot, és gyakorlatilag – a mai viszonyokhoz képest is – teljesen konszolidált, és nem túl bürokratikus költségvetést tudtak elfogadni.
• Most kilenc-tíz százalék között van az államháztartási hiány.
• Miután már a nemzeti vagyont is értékesítettük, s miután a magyar nettó reáljövedelem 1989-hez képest a töredékére süllyedt, ezzel a hatodik helyre csúsztunk Kelet-Közép-Európában. A bérek és árak közötti különbség rendkívüli mértékben nõtt, a nyugat-európai fizetések reálértékben a sokszorosára nõttek a magyarországi, leépülõ reáljövedelemhez képest.
• Ki lehet fejezni forintban, hogy a magyar belsõ és külsõ államadósság egy emberre vetítve mennyit jelent?
• Egy emberre körülbelül tízmillió forintot. Minden születendõ magyar embernek ennyi az adóssága, amit nettó értékben kell visszafizetnie. Minden születendõ magyar állampolgár örök életére adós marad, ha nem a klientúra része. Nyilvánvaló, hogy a belsõ információkhoz hozzájutó és így milliárdos jövedelmeket zsebre vágó embereknek ez az összeg semmi. De számoljunk: ha valamennyi magyar állampolgár havi nettó fizetése százezer forint – ami egyelõre még vágyálom – az évenként 1,2 millió forintos reáljövedelem. Magyarul: tíz évig, egy ereje teljében lévõ magyar polgár csak azért dolgozik, hogy csökkentse külföldi adósságát, s csak ezután kezdõdhet az építkezés, a saját egzisztenciája megteremtése. Nem kevesebbrõl van tehát szó, mint arról, hogy minden magyar állampolgár munkaerejének és jövedelmének jelentõs részét arra használja, hogy a vezetõi által eljátszott becsületet visszaszerezze, és anyagi javakat valamilyen úton-módon törlessze.
• Nézzük akkor tovább a németh miklósi „értékeket”! Mennyibe került Magyarországnak a Németh-kormány tevékenysége?
• Szinte felbecsülhetetlen nagyságú a kár! Németh Miklós és csapata látszólag elindította a folyamatokat, de egyúttal kényszerpályára állította az országot, és kényszeralkukra szorította az ún. ellenzéket. Ma már ez az érték azért számolható ki nehezen, mert a privatizációval együtt minimálisan negyvenbillió, azaz negyvenezermilliárd forint veszteség érte a magyar gazdaságot. Még akkor is, ha nem számoljuk azt, hogy a magyar gazdaság teljesítõképessége az 1989-es állítólagos válsághelyzethez képest 1993-ra mintegy húsz százalékkal csökkent, és legalább másfélmillió munkahely veszett el ebben az idõszakban. A II. világháború anyagi veszteségénél legalább tízszer nagyobb veszteséget okoztak az elmúlt tizenöt év folyamatai. Hogy ebbõl mennyit lehet Németh Miklós kormányára testálni, nehezen kiszámolható. Mert ha a társasági törvényt és az önprivatizációt az Antall-kormány megfékezi, és az akkor valóban menekülni akaró kommunista tolvajbagázst börtönbe csukja, tehát nem alkudja ki a törvényi mentességet, az amnesztiát, akkor teljesen bizonyos, hogy ez a folyamat nem hozott volna ilyen torz eredményt. Mert emlékezzünk rá, Németh Miklós kormánya után, amikor Antall József átvette a látszólagos hatalmat, valamennyi állami vállalat, minisztérium élén összecsomagolva üldögéltek az elvtársak. Bankártól kezdve mindenki összecsomagolt, tudták, hogy lejárt az idõ, odébb kell állni. Jelentõs részük egyébként gyorsan el is távozott, még a közelünkbõl is. Egy-két nagykövet nevét kell megemlíteni, Hajdú János például azonnal lemondott, hogy nem ért egyet ezzel a jobboldali kormányzással. Vagy Demján Sándor, a bankelnök is itt hagyott csapot-papot, és elment Oroszországba, a Komi Köztársaságba.
• De utána az Orbán-kormány mellett tûnt fel, mint második Széchenyi.
• Ez kiváltképp érdekes, mondhatnám mint Széchenyi leszármazott. Demján örökös gazdasági zseniként van nyilvántartva. Rendkívül ügyes ember egyébként, mérhetetlen vagyont halmozott fel, de a törvényes, tiszta utat nagyon ritkán lehetett felfedezni a tevékenységében. A barátaitól tudom, hogy táskában mennyi pénzt vittek ki a Hitelbankból, hogy történt a bankban a belsõ elszámolás, kellene ennyi pénz, és akkor gyere be érte…
• Mennyit vittek el?
• 1989-90-ben elég nagy pénz volt tíz-húszmillió forint, ami táskában került ki egy pillanat alatt, mindenféle átvételi elismervény nélkül. Én a bankároktól, a bankár miniszterelnököktõl és a bankár gazdasági szakemberektõl mindig azért félek, mert csak évek, évtizedek múlva derül ki, hogy milyen iszonyatos kárt okozott a tevékenységük. A kereskedelmi bankhálózat kiépítése 1989-re teljes egészében befejezõdött, az üzleti szféra már megismerte a kétszintû bankrendszert. Ez a bankári és politikusi „szórakozás” hiteleivel és a késõbb kiderült károkozásával együtt, mai értéken számítva, legalább ötezermilliárd, vagyis ötbillió forintba került. Ennek a bank- és az adóskonszolidációnál jelentkezõ hatása minimálisan olyan nagyságrendû, mint amennyi kárt okozott – elsõsorban az infrastruktúrában – a II. világháború Magyarországon. A Németh-kormány idején már valamennyi bankárt kineveztek a kereskedelmi bankok élére, legyen az Postabank, OKHB, Hitelbank vagy OTP, és közülük az elmúlt évtizedben csupán egyetlen embert, Kunos Pétert vonták csak felelõsségre, de õt sem azért, mert lopott, hanem mert ujjat mert húzni a politikai elittel. Látni kell tehát, hogy a bankári-pénzügyi oligarchia nagy mértékû kárt okozott Magyarországnak, fõleg azáltal, hogy a hazai érdekeket teljesen alárendelte a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap érdekeinek, s a károk felszámolása az elkövetkezendõ évtizedekben nagy nehézségek árán sikerülhet csak. Valamennyi ismert, vezetõ nyugati politikus, Mark Palmertõl Kohlig, Giscard d’Estaing-tõl Alois Mockig, Franz Vranickiig és Josef Straussig mind azt mondták, Magyarországon rendkívül gyors lesz az átalakulás, amihez az Európai Unió tevõleges segítséget nyújt azáltal, hogy Magyarország pár éven belül elnyeri a tagságát. Ennek az ígéretnek birtokában indult el a rendszerváltásba a magyar gazdasági és politikai vezetõ réteg.
• Csak közben rájöttek arra õk is, hogy jobban járnak, ha ez lassabban történik, mert akkor õk is meggazdagodhatnak.
• Magyarországon a mi vezetõink fékezték le – ma ez már egyértelmûen kimutatható, hogy idegen érdekek szerint – a „rendszerváltozás” törvényes folyamatát. Egy polgári demokráciában elõször az alkotmányt, a büntetõ és polgári törvénykönyvet és az önkormányzati törvényeket kellett volna szinkronba hozni. Ez még jelenleg sem történt meg, tehát a „rendszerváltozás” után tizenhárom-tizennégy évvel sincsenek szinkronban a belsõ normákkal, nemhogy az Európai Unió jelenlegi normáival. Az igazi probléma az, hogy bárki is jön Magyarországra, politikai vezetõként vagy nagykövetként, bármelyik országot képviselje is, Olaszországtól Németországig, Ausztriától Izraelig, ebben a közegben mindannyian korrupttá válnak. Miután kapcsolatba kerülnek a magyar politikai-gazdasági elittel, jelentõs részük olyan dicstelen karriert fut be, amirõl a magyar sajtó egyáltalán nem ír, még csak meg sem említi. A magyar sajtó nem írta meg például, hogy Mark Palmert úgy rúgták ki az Amerikai Egyesült Államok nagyköveti posztjáról 1989-ben, hogy még búcsúfogadást sem engedélyeztek neki. És nem a nemi mássága, hanem a gengsztersége miatt történt ez. Vagy említhetném Andreas Porias osztrák nagykövetet, aki Eörsi Mátyáson keresztül közvetlen kapcsolatba került a magyar munkaerõpiaccal és munkaközvetítéssel. Senki nem írt Magyarországon – Nyugaton viszont többen is – az EU Fõbizottság bukásáról, amelyet Jacques Santer vezetett, aki Fekete János barátja, és bankárból lett fõbizottsági elnök. Az EU kormányzata, korrupció miatt, mind a harmincegy tagot eltakarította a színrõl, mégpedig a Kelet-Közép-Európába behozott Phare- és Sapard-pénzek tisztességtelen felhasználása miatt. Ezeket a tényeket soha nem cáfolta meg senki, ám Magyarországon még csak nem is írtak róla. Tehát a kelet-közép-európai átalakulás – elsõsorban Magyarországon – hatalmas korrupcióval zajlott. Ma már Magyarország az EU korrupciós listáján az elsõ tízbõl a középmezõnybe esett vissza, magyarul mondva a korrupcióval súlyosan fertõzött országok sorába kerültünk. A szocializmus idõszakához képest, elismerten, két-háromszoros a korrupció ma Magyarországon, holott azt hittük hajdanán, hogy a szocializmusnál korruptabb rendszert még nem hozott létre az ember. Ma már tudjuk – és ezt a nyugati politikai vezetõk és a közgazdászok is elismerik –, hogy a korrupció melegágya mindig az ellenõrizetlen multinacionális nagyvállalatok voltak, amelyek elsõsorban a vonalas létesítmények, az infrastruktúra, az elektromos hálózat fejlesztésében vettek részt Délkelet-Ázsiától, Vietnamtól kezdve Mexikóig, a Panama-csatornáig. Oly módon beleágyazódott a személyekhez kapcsolódó korrupció Németh Miklós kormánya óta a magyar társadalomba, hogy például a legutóbbi idõben már a Moszad kelet-közép-európai fõnökét, Eleziar Gilad tábornokot is azonnali hatállyal hazarendelték, mert egy korábban börtönbüntetésre ítélt, Korb József nevû ügyvéddel együtt, a holokauszt áldozatainak pénzét megcsapolták. Nekik kellett ugyanis igazolni, hogy ki volt áldozat, és ezt az igazolást az áldozatoknak járó évi ezer eurós jövedelem huszonhárom százalékáért adták ki. Hozzátartozik ehhez az is, hogy Korb Józsefet Kádár idejében azért ítélték el, mert az akkori tanácsi lakások értékesítésénél panamázott. Igazából az a baj, hogy a magyar politikai elit, azaz amely önmagát politikai elitnek hiszi, közbûntényes emberekkel van közvetlen kapcsolatban, akik kvázi strómanként finanszírozzák a képviselõk, a bírók és mások jövedelemkiegészítését, és így közvetlenül kapcsolódnak a keleti és a nyugati politikai elithez.
• Miközben beszélgetünk, az ország még nem tudja, de ön már említette, hogy például az Európai Unió nagykövetét, Michael Lake-et is hazarendelték.
• Túl sok ideig volt itt, és kissé beszennyezõdött ebben a környezetben.
• Õ is kapcsolatba került a maffiavilággal?
• Kénytelen volt. Aki huzamosabb ideig Magyarországon van – az általam elmondottakból egyértelmûen kitûnik –, arról bizonyítható, hogy kénytelen-kelletlen maffiakapcsolatokat épít ki. Mondok egy példát: a Medgyessy-kormány több tagja Oroszországban járt az orosz államadósság-állománnyal kapcsolatban. Én láttam a küldöttség összetételét. A százötven üzletember jelentõs része nem üzletember, hanem egyszerûen gengszter. Az is közöttük volt, aki az elõzõ adósságállományt lenyúlta, mintegy 62,5 millió dollárral nem tud elszámolni.
• Kire gondol?
• Például Hujber Ottóra, aki egyéb olajmaffuiózókkal, a Társaság a Keleti Piacokért szervezettel összefogva, a gazdasági lenyúlásban oly fontos szerepet játszott. Õk annyira korruptak voltak, hogy még Horn Gyula is, aki nem éppen a tisztakezûségérõl híres, kénytelen volt ettõl a tolvajbandától megszabadulni. De hogy még 2002-ben is ugyanõk mennek ki az orosz adósságállományt rendezni, az egyszerûen felháborító. Amit szeretnék ebbõl kihozni: Magyarországon hatványozottan érvényesült az, hogy ellenõrzés nélkül a társadalmi javakat önmaguk javára fordították a bennfentesek úgy – és itt a politikusokra, bankárokra, gengszterekre gondolok –, hogy hatalmukat a Nyugatnak köszönve, egyúttal anyagi elõnyökhöz is juttatták õket. Aki Magyarországról eltávozott, az már odahaza sem lesz becsületes ember, mert itt megfertõzõdött a korrupcióval.
• Külföldi utat említett, egyetlenrõl szóljunk – és itt kicsit utaljunk vissza Medgyessy Péterre. 2002 végének, 2003 elejének egyik „szenzációja” volt, hogy Medgyessy Fidel Castro Kubájában nyaralt, abban az országban, ahol politikai nézeteikért ma is börtönben vannak emberek, akiket ütnek-vernek. Medgyessy Péter azt mondta, nem politikai kérdés, hogy hová megy nyaralni, ahol jó idõ van, ahol jó koktélokat készítenek, az az ország neki megfelelõ. De ki ment ki még Medgyessy Péterrel? Mert errõl nem írtak az újságok.
• Ugyanebben az idõben volt kint Kubában az ÁPV Rt. volt elnök-vezérigazgatója, Faragó Csaba, vagy Földi László, a Defend Kft. volt vezetõje.
• Mit gondol, az elõbb említett személyek nyaralása véletlenül esett egybe helyszínt és idõpontot tekintve Medgyessy Péterével?
• Nem hiszek a véletlenekben. Például a Defend Kft.-rõl azt mondjuk, hogy a Fidesz magán õrzõ-védõ- és titkosszolgálata volt. De mekkora turpisság az, hogy amikor az MSZP-kormány jön, abban a pillanatban kiderül, hogy Csintalan Sándor a kisebbségi tulajdonos. Véletlen ez? Aligha! Utána Csintalan – aki a szocialisták által is elismerten szennyes múltú ember – azt mondja, nehogy azt higgye bárki, hogy a politika a gazdasági erõviszonyok mentén tagozódik. Magyarul ez azt jelenti, hogy egy maffia van, hogy aztán a maffia A vagy B csapata uralkodik politikusként, ez teljesen másodlagos dolog. Visszatérve a kubai útra: ilyen véletlenek nincsenek. Egyébként egy aktív miniszterelnök nem utazhat oda, ahova akar. Legyen az a nagyváradi gengszter- vagy üzletember barátjához vezetõ út, vagy éppen ez a kubai. Lássuk be, hogy egy ortodox kommunista országot – ahol jelenleg is több ezren sínylõdnek börtönben, politikai nézeteik miatt – nem látogathat meg egy miniszterelnök, magánemberként sem. De nekem egy másik találkozó is eszembe jut, amikor Medgyessy Péter Schmidt Máriával, a Terror Háza fõigazgatójával találkozott. Schmidt Mária története is nagyon érdekes. Fiatal történelemkutatóként az óceánon túl végezte aspirantúráját, és odakinti rokonánál, Ránki György Kossuth-díjas professzornál lakott, akirõl rendszeresen készített jelentéseket.
• Ez még a kommunista rendszerben volt?
• Természetesen. A szolgálatok kesze-kuszán ugyan, de teljesen behálózták az egész magyar közéletet. A közéletbe beleértem nemcsak az egyházakat, nemcsak az újságírást vagy a politika területét, hanem a sportét is. Az ÁVO például családilag is egészen belenõtt a magyar közéletbe. Nagyon érdekesek a rokoni kapcsolatok: Schmidt Mária jelenlegi apósának fényképe is nyugodtan szerepelhetne a Terror Háza múzeum falán, hiszen egy ávós tábornokról van szó.
• Ungár Klára, volt fideszes képviselõ édesapjáról.
• Ungár vezérõrnagy úrról, igen. Bár Klára a Fideszben kezdte politikai pályafutását, utána SZDSZ-es képviselõ lett, de családi kötõdése van a politikai rendszer legsötétebb kiszolgálójához, az ÁVH-hoz. Ami nagyon érdekes ebben a kérdésben: látszólag jobboldalon vannak ezek az emberek, de egyáltalán nem jobboldaliak, hanem rövid pórázra engedett, baloldalról küldöttek, akik a jobboldalon feladatot látnak el. E feladatok úgy summázhatók, hogy hûen kell szolgálni a szocializmust, majd amikor a szocializmus volt vezérkara demokratává válik, akkor a demokratákat kell szolgálni. A magyar rendszer így mûködik.
• Ennek igazolására az Ellopott rendszerváltozás címû, elõzõ könyvünk elõszavából idézek néhány mondatot. „Közöttünk jár még mindig Raszkolnyikov, Szatmári Lajos, Vanek úr és hû társa, Szabó atya is. Szabó atya a III/IV-eseknek szóló jelentéseinek megbízhatóságáról két zalaegerszegi tartótisztje, N. István és M. Mihály is véleményt tudna mondani. De mivel a mi atyánk a III/III-asoknak is jelentett, ott O. András tartótiszt is minõsíthetné a besúgói buzgóságot, ha megkérdeznék õt. Nem feledkezhetünk meg a D-209-es és a D-8-as rettenthetetlen bátorságáról sem. Örökre szívünkbe zártuk az egykori rádiós fõszerkesztõt, a besúgóvá nemesedett Udvaryt, Nádudvar és a valamikori MSZMP Politikai Bizottságának egykori támogatottját, aki ma botcsinálta politikusként az egyik nemzeti párt vezérkara körül téblábol. De tegyünk említést egy másik mikrofonos emberrõl is, a tizenhét éves korában, külön apanázs fejében beszervezését vállaló, a pannonhalmi bencés tanárokról súgó, önmagát nemzetinek álcázó Fischerrõl. Szintén piros-fehér-zöld álcát visel a nehézsúlyú, testi erejével gyakran kérkedõ, jobbegyeneseirõl elhíresült K.O.-király, az ügynöki múltú újságíró, Bunyós is. Az 1987-ben beszervezett, a Fideszre állított, a marihuána rabjaként ismert, gyakran kolumnás cikkeket publikáló Egér is közénk tartozónak mondja magát, mint ahogy nemzeti érzelmûnek mutatkozik a Kádár-rezsimben besúgóvá süllyedt Madárka is, aki ma a hazai közszolgálat egyik fejedelemasszonya. Gondolkodjunk el az iménti nevekrõl! A beszervezett Fideszt figyelõ újságíró, Egér ugyan mit jelenthetett a szintén ügynök, fideszes politikusról, Vanek úrról? Áldozatként tünteti fel magát a Kádár-rezsimben garázdaságért 1975-ben fél évre elítélt (részegen levizelte a csepeli Lenin-szobrot), és beszervezett III/III-as ügynök Trepák is, aki a Csurka-féle Pannon Rádió munkatársaként ismert. A sajtó volt az igazi élettere a ma tulipános színekben politizáló D-52-esnek, és nem esik meszsze a betû a professzori talár mögé bújó D-54-estõl sem. A D-72-es szigorúan titkos tiszt pedig az ORTT Panaszbizottságában a sajtót felügyelte. Piros-fehér-zöldbe bújva alkotott elítélõ véleményt a nemzetet igaz hittel, mikrofonnal szolgálókról.” Számtalan nevet sorolhatnék még, a D-18-ast, aki ma a nemzeti oldal képviseletében igen magas közjogi méltóságot tölt be, akit 1963-ban úgy szerveztek be, hogy vendégtanárként Brüsszelbe, Strasbourgba utazhatott ki, de csak azzal a feltétellel, ha vállalja a beszervezést. Tehát ezekkel van az igazi baj ma, nem azokkal, akik a baloldalon megmutatják magukat, és gyûlölik a nemzeti érzelmûeket.”
• Nem is kellett különösebb beszervezési nyilatkozat, fõleg a ’60-as, 70-es években azoknak, akik huzamosabb ideig mentek Nyugatra. Azt kellett csupán aláírniuk, hogy az útjukon keletkezõ valamennyi adatról tájékoztatják a politikai rendõrséget. Ezt egyébként minden egyes sportvezetõ, legyen az az olimpiai bizottság sportvezetõje, vagy önálló szakági sportvezetõ az ökölvívástól, a birkózástól a vízilabdáig és a labdarúgásig, mindenki aláírta. Ezért mondhatjuk azt, hogy az egész társadalmat befonta az ügynökhálózat, nemcsak a kultúrát, nemcsak a politikai szférát, hanem a tudományt, a sportot, a klasszikus civil szférát. De lehetne beszélni a békepapokról, hisz náluk igazán magas az ügynöki fertõzöttség, a politikai rendõrségnek szinte százszázalékos rálátása volt az egyházra. Elszomorító, hogy annak a rendszernek a tagjai, akik idegen érdekeket szolgáltak ki – elõször keleti, majd nyugati, az ún. multinacionális vállalatok érdekeit –, azok kontroll nélkül tehetnek bármit hazánk ellen, akár a politikusként, akár a civil szférában.
• Még egy idézetet hadd mondjak el. Horváth József, a III/III-as fõcsoportfõnökség vezetõje 1989-ben huszonhat oldalas jelentést készített, és a tömegkommunikációban dolgozókról a következõket írta: „A tömegkommunikációban nagy gondot kell fordítani a már meglévõ operatív pozíciónk megtartására, és továbbiakban vonalas elv alapján való kiépítésére. Növelni kell a konspirált hírforrások számát, és a beszervezések, a társadalmi kapcsolatok létesítése mellett bátrabban kell az szt.-tiszti állományt is bõvíteni. Operatív pozícióval kell rendelkeznünk mindenütt, ahol ellenséges tevékenységet folytató személy dolgozik, és kapcsolatot kell létesítenünk azokkal az újságírókkal is, akik pozitív vonatkozásban felhasználhatók, akikre építhetünk. Az utóbbi esetben meg kell vizsgálni a menedzselés lehetõségét. A cél az lenne, hogy olyan újságírói kapcsolatkörrel rendelkezzünk, lehetõség szerint minden jelentõsebb sajtóorgánumnál, akiket a megfelelõ információkkal ellátva, a maguk területén sikerekhez juttatunk, és akik alkalmasak az általunk megjelölt témában a kívánt politikai hatású cikk vagy egyéb írás megjelenteté-sére.” Így összegezett tehát Horváth József 1989-ben, s akikrõl szó van, az újságírókról, õk jelenleg is dolgoznak a hálózatnak, csak éppen most – megint Antall Józseftõl véve a példát – a baloldalról jobboldalra átküldve.
• Horváth József altábornagy úr elemzése tökéletes. Ezt az anyagot nevekkel együtt ismerem, mert megbízott bennem, és személyes találkozónkon átadta nekem. Igazából az a baj, hogy az elemzés nem a hazai érdekek védelmét szolgálja, hanem lokális, partikuláris csoportok érdekeit képviseli. Többször beszélgettem ezen gondolatok mentén mazsihiszes vezetõkkel, mondtam nekik, hogy le kell szállni arról a magas lóról, amelyen ülve lekezelik a társadalmat. Több belvárosi ügyvéddel is beszélgettem errõl, például a Göllner Gusztáv-féle csapattal, Tímár György baráti társaságban lévõ emberekkel is, akik még ma is azt az elfogadhatatlan butaságot hirdetik, hogy ha õk nincsenek, magyarul ha a zsidók nem kerülnek be a magyarság vérkeringésébe, és nem telepednek le itt, akkor mi még jelenleg is szatytyánbõr gatyában a trágyát taposnánk. Sajnálatos módon ezt nemcsak a minden pozíciót elfoglaló, hiteltelen mazsihiszes csapat mondja, hanem néha még ortodox zsidó testvéreink is hajlanak erre. Annak ellenére mondják ezt, hogy tudott, hogy a magyar kultúra milyen õsi gyökerekkel rendelkezik. Nekünk igazából arra kell a szolgálatokat, a faji és bármilyen másságot képviselõ barátainkat is ösztönözni, amit megtettem mind a két erõs zsidó csoportnál is, hogy igyekezzenek önkorlátozással magukat visszaszorítani, mert az nem állapot, hogy 2002 karácsonyán a közszolgálati 1-es televízió nem Jézus Krisztusról vetít filmet, hanem Mózesrõl. Valahol meg kell érteni, hogy ez enyhén szólva is felháborító.
• Hogy a gõgre, a magyarság lenézésére, a provokációra példát is említsek, felolvasom Spiró György néhány verssorát. A mû a Mozgó Világ 1987. áprilisi számában jelent meg, a tolerancia jegyében. „Jönnek a dúlt keblû / mélymagyarok megint, / fûzfapoéták, fûzfarajongók, / jönnek a szarból, csönd van. …Ó, ha gyilkolni szabadna újra / Csámcsogva, hersegve szívnák a vért – / miért is? Ki tudja, Trianonért? – / …szégyen, szégyen, szégyen, / hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél, / és nekünk kell jönnünk, / pár csenevésznek, / hogy bizonyítsuk: / nemcsak a szemetek tudnak magyarul.” Minden kommentár nélkül, csupán a közös gondolkodás miatt adtam teret ezeknek a „nagy ívû” gondolatoknak, de folytassuk… Ha az ember rádiót hallgat, vagy nézi a tévében a politikai személyiségeket, akkor lélekszámhoz viszonyítva – mondjuk ki – aránytalanul magas a zsidók jelenléte.
• Amikor azt mondjuk, hogy aránytalanul magas, a másik oldalon mindig azt válaszolják, hogy olyan tehetségesek, hogy kirínak a többi magyar közül. Ez már az a pozitív megkülönböztetés, amit semmilyen normális országban nem tûrnek meg. Hangsúlyozom, amikor olyan pozitív megkülönböztetés és elhivatottság érzését tapasztalom zsidó barátaimnál, amit nem lehet sem tudományosan, sem hitéleti módon megmagyarázni, akkor ott valóban alapvetõ probléma van. Nem az a baj, hogy tizennyolcezer vagy százezer zsidó ember van-e közöttünk. Az a probléma, hogy egymást rendkívüli módon segítve, elvtelen elõnyökhöz juttatják egymást. Nagy probléma, hogy ezekrõl a kérdésekrõl egyáltalán beszélni sem szabad, mert abban a pillanatban antiszemitának kiáltják ki az embert. Én egy magyar származású New York-i, 93 éves fõrabbival, Rebével beszéltem errõl, aki úgy fogalmazott, hogy addig biztos nincs Magyarországon antiszemitizmus, bármennyire kiabálják is mazsihiszes társaink, amíg olyan emberek élnek közöttünk, mint Kõrösi Imre. És ezt nem négyszemközt mondta. Meghívott a saját asztalához, a saját ünnepi vacsorájához. Azt kell látni, hogy a mi „túlpörgött” és az ÁVH-hoz és az önkényuralmi rendszerhez nagyon kötõdõ Síp utcai csapatunk, már a saját oldaláról nézve is feleslegessé válik. Érdekes módon Eleziár Gilárd is elõször nagyon elítélõen nyilatkozott a Síp utcaiakról.
• Mármint a MAZSIHISZ vezérkaráról.
• Utána a véleménye megváltozott, feltehetõleg anyagi okok miatt. Ez nem normális állapot. Azt kell megérteni, hogy nem szabad provokálni soha sem a többségi társadalmat. Lehet pozitív megkülönböztetés az egyébként hátrányos helyzetû embereknél, és támogatni kell például a cigányság felzárkózását, amit valamennyi „rendszerváltó” kormány elhanyagolt, hisz lassan egymilliós tömeg él olyan körülmények között, ami nem a 21. századnak megfelelõ. De akik egyébként is elõnyben vannak, azokat nem szabad további elõnyökhöz juttatni. Nézem sokszor, hogy kik miatt veszekszik a magyar sajtó. Azt tapasztalom, hogy egyébként a magyarság sorskérdésétõl oly távol álló sztárriporter szintén teljesen fölösleges dolgokról faggatja a sztárnak kikiáltott írót vagy mûvészt, vagy éppenséggel politikust. Aki egy idõ után büszkén vallja meg zsidóságát, de tíz-tizenöt évvel ezelõtt tagadta. Nem létezik, hogy egy magyar rendõrfõkapitány, dr. Salgó László azzal kezdje, hogy édesapja zsidó fõrabbi volt Szegeden. Tudniillik, a fene se kérdezte. Tõlem sem kérdezték meg, és egyetlenegy magyar embertõl nem kérdezik meg, hogy katolikus, református vagy éppenséggel zsidó vallású-e. Nem tartozik a közélet körébe, hogy valaki milyen vallást gyakorol. Ne kérkedjünk azzal, hogy mi ennek a vallásnak a hirdetõi vagyunk. Egy valamit meg kell érteni: kultúránk valóban kötõdik a zsidó-keresztény kultúrához, de mi keresztények voltunk idejövetelünk elõtt is, görög-katolikus keresztények.
• Nézzük meg Radnóti Miklóst – hogy a 20. századról beszéljünk –, aki zsidó származású volt, és magyarnak vallotta magát. Ma is a legnagyobb klasszikusaink között emlegetjük.
• Az igazán nagy magyarok, akik a mûvészet vagy éppenséggel a haditudományok területén alkottak nagyot és maradandót, sokszor nem is magyarnak születtek. Beszélhetünk Petõfi Sándorról, József Attiláról, nemcsak Radnóti Miklósról, vagy az ugyancsak zsidó származású Erkel Ferencrõl, akik meghatározóak voltak a magyar kultúra fejlõdésében, legyen szó akár zenérõl, irodalomról vagy színházmûvészetrõl. Mindenkinek fel kellene ismerni, a zsidóknak is, hogy nem törhetünk kizárólagosságra sem a kultúra, sem az államélet egyik területén sem.
• Egy jelenlegi példa: Kertész Imre magyar származású író – aki zsidó – Nobel-díjat kapott. Óriási lehetõsége volt Kertész Imrének, hogy hidat építsen vagy a hídépítést folytassa a keresztény és a zsidó vallásúak között. Ehelyett amikor Németországból hazajött, mert hogy ott él, azt mondta, Magyarországon antiszemitizmus van. És folyamatosan errõl beszélt, ahelyett, hogy próbálta volna kihasználni a Nobel-díj adta lehetõséget, még jobban egybeforrasztani az itt élõket.
• Történelmi hibát követett el saját magával szemben is Kertész Imre, amikor olyan butaságokról beszélt, hogy hazájában antiszemitizmus van. Ha kimenne Amerikába, tapasztalná, hogy milyen szorító érzések feszítik az amerikai társadalmat. Vagy ha elmenne egy keleti országba, például Oroszországba, akkor tényleg tapasztalna antiszemita felhangokat. Olvastam Kertész Imrének egy-két megjelent esszéjét, amelyikben a félelemrõl beszél. Mindig a holokausztra tér vissza, pedig innen már ötven-hatvan évet kell visszatekinteni. Miért nem néz elõre, hogy mi okozhat a továbbiakban súrlódásokat az anyanemzet és egy önmagát is identitászavarban tartó népcsoportnál. Igazából Kertész Imre történelmi lehetõséget szalasztott el, amikor nem azt mondta, hogy Magyarország a hazám, és itt jól érzem magam, és köszönöm szépen, hogy itt alkothattam, hogy magyarul írhattam.
• Azt mondta, hogy azért ment el Németországba, mert itt antiszemitizmus van, ezzel szemben – a történelmet jól ismerjük – a nácizmus Németországból indult el.
• Az a sajátossága ennek az egész kérdéskörnek, hogy Magyarországon, hangsúlyozom, soha nem volt zsidó pogrom, amíg magyar hatalom volt. Az tény, hogy amikor a németek átvették a hatalmat, iszonyatos pusztítást végeztek zsidó testvéreinknél. Mégis azt mondom, mi mindig azt kerestük egymásban, ami bennünket összeköt és pozitív irányban tud elmozdítani! Sérelmeket találni nagyon egyszerű. De ha mi, a kultúránkat képviselő emberek, a,kik közszereplők vagyunk, önmagunk szítjuk az egyébként nem létező antiszemitizmust, akkor el kell gondolkodni rajta, hogy mikor és kinek adnak nyilvánosságot. Egyébként én soha nem estem hanyatt a Nobel-díjtól. Itt nem Kertész Imréről beszélek, de tudom azt, hogy például Tolsztoj nem kapott Nobel-díjat, nevesincs francia író viszont igen.
-Wass Albert sem kapott Magyarországon, Márai Sándor sem, de lehetne sorolni tovább.
-A világirodalom részei, mégsem kaptak Nobel-díjat. S ha végiggondolom, hogy bizony Nobel-békedíjat kapott Rabin és Arafat, vagy éppenséggel Anvar Szadat! Naponta gyilkolnak embereket, és akik ezt a folyamatot nem kezelték, hanem elindították, Nobel-békedíjasok. Tehát a díjaktól nem kell hasra esni. Nekünk a saját mércénket, a saját hazaszeretetünket, a saját hagyományaink tiszteletét kell mindenképpen előtérbe helyeznünk. Ha Wass Albert valaha életmű Nobel-díjat kap, akkor a világirodalom valóban büszke lehet a teljesítményére, és a Nobel-díjat osztogató bizottság is. Nem hiszem egyébként, hogy Magyarországon abba az irányba kellene elmozdulni, hogy a kialakult szituációkat kiélezzük. Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy kibeszéljük magunkból a fájdalmunkat minden oldalról, de tudni kell, hogy a magyarság kultúrája pont azért olyan sokrétű és sokszínű, mert befogadó nép vagyunk. Befogadtuk békével a kunokat, a zsidót ugyanúgy. Miért nem azt hirdetjük mi magyarok, hogy van-e még olyan nép, amelynek királyai között, annyi szentté és boldoggá avatott lenne, amennyi nálunk, az Árpád-házban van? Miért nem azokra a csodálatos eredményekre, azokra a világ által elismert tényekre hivatkozunk, amelyekre büszkék lehetnek zsidó testvéreink is, ha magyarnak vallják magukat? Ma már beszélhetünk amerikai népről, de magyar népről még nem nagyon, mert akkor a nacionalizmus vádjával illetnek bennünket. Pedig az amerikai népet, tudomásul kell venni, több mint százötven népcsoport alkotja jelenleg is. Csak nyelvükben azonosak. De őrzik nemzeti kultúrájukat. Nálunk is őrizheti mindenki, csak éppenséggel az anyaország kultúráját nem lenne szabad lenézni.
-Térjünk vissza, csak egy gondolat erejéig a miniszterelnökökhöz, mert hogy közbevetőleg beszéltünk az ügynökrendszerről. A „rendszerváltozás” miniszterei, miniszterelnökei közül hány ügynök volt?
-Tíz-tizenöt hálózati személy volt például az Orbán- és az Antall- kormányban. A Németh-, a Horn- vagy a Medgyessy-kormány sem tiszta ilyen szempontból, hiszen az MSZMP tagoknak jelentési kötelezettségük volt. Az MSZMP- tagkönyv nagyjából azonos volt a cég belépési nyilatkozatával. Aki valaha Magyarországon komoly szerepet játszott, valamilyen kapcsolatban volt a szolgálattal. Először mint besúgó, majd mint tehetségesebb ember, esetleg aktív szt.-tiszt, vagy éppenséggel jelenleg is aktív hírszerző vagy elhárító tiszt. Legalább két tucat olyan régi emberről beszélhetünk, akik valamilyen módon jelenleg is kapcsolatban állnak a szolgálatokkal. De mondom, nem ez a probléma. A probléma elsősorban az, hogy ezt a kérdéskört ismételten kikerülte a politika, s az is gond, hogy bizonyos emberek azt hiszik, hogy el tudják tüntetni az adatokat.
-Lehetséges, hogy az SZDSZ-esek között nem is voltak ügynökök?
-Az az érdekes, hogy náluk egyáltalán nem vetődnek fel nevek, pedig hangsúlyozom, tények birtokában tudom, hogy ez volt az a párt, amelyik a cég szempontjából a legfertőzöttebb. De jelentős részüket soha nem fogják kiadni, mert a besúgókat áttették aktív állományba, az aktív állományt pedig soha, egyetlenegy ország titkosszolgálata sem adja ki. Ez annyit jelent, hogy a IV-es és V-ös ügyosztály tagjai lettek, jelenleg is aktívak. Az SZDSZ egyébként folyamatosan megszabadult a megszüntetett ügynököktől, 1989-ben adataikat jelentős mértékben bezúzták, azt hitték, hogy ezzel meg is szüntették ezeket. De nyilvánvaló, hogy az a frusztrált és átvilágítatlan, a nyilvánosságot állandóan uraló csapat, amely a magyar médiában jelenleg is szerepet játszik, soha nem hozná nyilvánosságra tagjai érintettségét. Még akkor sem, ha valós tények, adatok birtokában, akár közjegyző vagy bíróság által igazolt beszervezési nyilatkozatok napvilágra kerülnének. Az SZDSZ-es képviselők anyagát jórészt ismerem, meg kell hogy mondjam, hasonló vagy kicsit fertőzöttebb ez a párt, mint az MDF. Sajnálatos módon a „rendszerváltozást” jórészt ügynökökkel hajtotta végre a politikai hatalom.



 Nyomtatható változat (Új ablakban nyílik!)
 Küldje el a cikket barátjának, ismerősének!


2004-2023 www.lakatospal.hu ©, KT-Perfect honlapkészítés